Az adorjáni polgárok és a faluból elszármazottak, mint 15 éve minden év októberének utolsó napján, a temetőben 2001-ben emelt emlékműnél gyülekeztek, hogy emlékezzenek és leróják kegyeletüket azon ártatlan magyar adorjáni emberek előtt, akiket 72 évvel ezelőtt kegyetlenül a Tiszába lőttek a partizánok. Adorjánon alig van család, amely így vagy úgy ne lenne érintettje, közelebbi vagy távolabbi hozzátartozója az ártatlanul legyilkolt falubelieknek, akiknek egyetlen bűnük magyarságuk volt.

A megemlékezés a temetői lélekharang kongásával kezdődött, majd Orcsik Károly helybeli katolikus plébános tartott egyházi tiszteletadást és imádkozott a megjelentekkel együtt az áldozatok lelki üdvéért. Beszédében kiemelte, hogy a már elhalálozott bűnösök Isten előtt egészen biztosan feleltek tetteikért, sokan azonban még életükben megkapták a közösség büntetését, a lenézést és kiközösítést, még akkor is, ha jutalmul „dicső cselekedeteikért” a hatalomtól júdáspénzként summás harcos nyugdíjat élveztek hosszú évekig, évtizedekig.

Az egyházi tiszteletadást követően a Szőke Tisza Művelődési Egyesület asszonykórusa alkalmi dalokkal emlékezett a korabeli tragédiára, ami után hosszú évekig könnyek áztatták Adorján földjét, hisz családfenntartó apa vagy éppen testvér vagy nagybácsi nélkül maradt a fél falu. Ezután Muhi Alekszandra diáklány szavalta el az ugyancsak adorjáni Bognár Irma erre az alkalomra írt, Egy öreg fa meséje című versét, majd az áldozatok névsorának felolvasása után a megjelentek megkoszorúzták az emlékhelyet.

Az áldozatok hozzátartozói között találkoztunk a most 79 éves Takács Mihály bácsival, aki 1944-ben, hétévesen, szemtanúja volt annak, ahogy édesapját a többiekkel együtt a vesztőhelyre kísérték.

„Noha hetvenkét esztendő elmúlt azóta, még mindig elevenen élnek bennem az akkor látottak. Édesanyánkkal három gyerek maradt félárván, én voltam a legidősebb a magam hét évével, a harmadik testvérem pedig az apánk kivégzése utáni esztendőben született meg. Az ötven falubeli magyart a poros utcán hatos sorban hajtották végig a katonák - ha annak lehetett nevezni őket, mert szedett-vedett, frissen verbuvált bánáti partizánok voltak – akik az utca két oldalán, a járdán mentek, mivel nem mertek közvetlenül a magukkal hajtott emberek mellett menni. Évekkel később a törökkanizsaiak meg is mutattak közülük egyet, hogy lássam, az is az adorjáni kivégzőosztag tagja volt. A kivégzés eredeti helyszíne a Tisza menti erdő lett volna, de utánuk futott valaki, aki éppen a házunk előtt állt meg rágyújtani egy afféle gyufával, ami mindenen gyullad. Akkor kérdezte meg tőle édesanyám, hogy hova hajtják ezeket az ártatlanokat. - Ártatlanok? - kérdezte kajánul az illető. Meglőtték egyik emberünk kezét! Meglőtték, ugye? Hát mivel lőtték volna meg a szerencsétlenek? Nem volt itt a faluban senkinek fegyvere. Biztos megvágta a szögesdrót, ahogy ugrált a temetőben, de így lett egy mondvacsinált indok a kivégzésre. No, hát ez az Oluški nevezetű egyén volt az, aki a katonák után kiabált, hogy: Ne tamo, nego na Tisu! Ezt már én is megértettem. Ekkor édesanyám felállt a járdára, kiabált, ordibált utánuk, mire egy közülük feljebb jött a partra és odalőtt. Ha el nem rántják, lehet, hogy őt is lelőtték volna. Édesapám mellett a későbbi apósomnak való is az áldozatok között volt. Rehabilitálták ugyan hozzátartozóinkat, ártatlanul kiontott életüket azonban nem adhatták vissza” - emlékezett szomorúan, könnyeivel küszködve Takács Mihály.

Adorján helyi közösség tanácsának elnöke, Borsos Csaba sem pusztán hivatalból, hanem az áldozatok hozzátartozójaként rója le kegyeletét az emlékhelynél minden év október 31-én.

„Mint szinte minden adorjáni családban, nálunk is követelt áldozatot a magyarellenes terror. Nagyapám testvére aznap, október 31-én szerelt le a Jugoszláv Néphadseregből. Szinte még haza sem ért rendesen, elhajtották a piactérre és utána őt is belelőtték a Tiszába, méghozzá azok az emberek, akiknek előtte való nap még sorkatonaként a szolgálatában állt. Dédnagyanyám állítólag hiába könyörgött nekik, hogy ne vigyék el, hiszen akkor szerelt le a katonaságtól, a könyörgő szavak süket fülekre találtak. Tegnap még a jugoszláv hadsereg tagja volt, ma már magyar ellenség. Ahogy nekem mesélték, így volt ez szinte minden áldozat esetében, a lényeg annyi volt, hogy magyar. Mivel én jóval a borzalmas események után születtem, csak elbeszélésekből tudom, milyen sebeket ejtett ez a falubelieken, ráadásul a történtekről nyilvánosan nem is beszélhettek, hosszú évtizedeken keresztül szeretteikről meg sem emlékezhettek. 2001 óta azonban, amikor felépült ez az emlékhely, minden évben méltóan megemlékezünk ártatlan áldozatainkról” - mondta a falu első embere.

Miután a hozzátartozók nevében az emlékhelyre helyezték a koszorút, elhelyezték ott a kegyelet virágait a községi önkormányzat, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) Elnöksége, a Magyar Nemzeti Tanács, a VMSZ községi szervezete, az adorjáni helyi közösség és a Községi Nyugdíjas Egyesület jelenlévő képviselői is.

Bödő Sándor