Egészen addig nem szűnünk meg létezni, amíg vannak, akik emlékeznek ránk. E bölcsességet mottóul véve íródott Hugyec Anikó új könyve, aki két nagy sikerű regény után most egy riportkönyvvel jelentkezett, hogy bebizonyítsa, a legelképesztőbb történeteket maga az élet produkálja.

A magyarkanizsai szerző tíz helybeli személy: Horvát Ákos atya, Vörös Anna, Sarnyai Béla, Molnár Mária Eti, Oláh Tamás, Puskás Károly, Pósa Tamara, Nagy Szebasztián, Kávai Anna és Karapándzsity Kristóf életútját rögzíti, emléket állítva mindannak, amiben hisznek, amit szeretnek és képviselnek/képviseltek.

Hugyec Anikót a könyvéről kérdeztük.

- A tíz személy közül néhányat már korábbról is ismertem, s olyan életük van, hogy szerettem volna, ha mások is megismerik őket, mert ezek az életutak nem szabad, hogy feledésbe merüljenek. Idősekkel, fiatalokkal, nőkkel és férfiakkal is beszélgettem, nagyon vegyes a társaság, s mindegyik szereplő ad egy pluszt az olvasónak. Nekem legalábbis mindnyájan adtak valamit. A 90 éves bácsi a hosszú élettapasztalatát. Karapándzsity Kristóf tehetséges énekes volt, aki azonban nagyon fiatalon halt meg, mi, kanizsaiak ismerjük az élettörténetét, hogy mekkora életszeretet volt benne az utolsó pillanatig, hogy milyen erős ember volt. Azután ott van Vörös Anna könyvtárosunk, aki a gyerekekkel megszerettette az olvasást, velem is, s a mai napig járnak hozzá a diákok. Mindannyiuk valami különlegességet tud adni magából. Fantasztikus emberek mind!

Nehéz volt ezt a tíz személyt kiválasztani? Gondolom, hogy volt egy szerkesztési koncepció is. Minden kiszemelt vállalta a beszélgetést?

- Voltak néhányan, akik nemet mondatk vagy nem reagáltak a felkérésemre. Nem volt nehéz a választás, mert valahogyan éreztem, hogy merre kell, hogy menjek. Eredetileg több személyt terveztem, de végül maradtak ők tízen. Persze, mások is még belekerülhettek volna a könyvbe, de talán majd egyszer, sosem lehet tudni, mit hoz a jövő! Örülök, hogy végül kialakult ez a tíz fős csapat, mert nagyon jó volt velük dolgozni.

Mennyi idő alatt készült el a könyv? Hányszor kellett felkeresni egy-egy személyt?

- Másfél évig írtam a könyvet. Egy-két alkalommal voltak a találkozásaink, telefonon vagy üzenetben tartottuk a kapcsolatot, ha felmerült még kérdés, vagy ha ők szerettek volna valamit még mondani, amivel ki lehetett bővíteni a történeteiket.

Általában egy ismert személyről a közéletben kialakul egy kép. Például, hogy egy erős, karakterisztikus ember, kiváló sportoló. Azután pedig megismerhetjük egy másik énjét is ennek az embernek.

- Így van. Például Nagy Szebasztián világbajnok birkózó. Ő rettenetesen meglepett, mert azt gondoltam, majd el fogja mondani, hogy hogyan nyert, a sport a mindene, néhány emlék a múltból, sikerek... Igen, sikeres volt, de milyen áron! Milyen magánélete volt gyermekkora óta! Nagyon kétélű dolog volt, hogy vagy elbukik és az egész élete félresiklik, vagy ez lesz, ami végül is lett. Nagyon könnyű lett volna elcsúsznia és nagyon meglepett a vallomásával.

Volt azonban olyasvalaki is, aki elbukott, de sikerült talpra állnia többször is.

- Igen, egy hölgy, Pósa Tamara. Nem is, hogy elbukott, csak nagyon sokszor kellett neki újrakezdenie. Sok olyan helyzet adódott az életében, hogy a nulláról kellett újra indulnia és mindig sikerült neki. Valóban, egy nagyon erős nő!

Miért érdemes elolvasni ezt a könyvet?

- Azért, mert a nem kanizsaiak jobban megismerhetik Magyarkanizsát meg azokat, akikre mi büszkék vagyunk. Azok, akik szeretik az emberi sorsokról írt könyveket, biztosan nem fognak csalódni. Nagyon mély érzelmi mélységek is vannak a könyvben, de ugyanakkor szárnyalások is. Nem egy rideg riportkönyv, hanem rengeteg érzelmet is beleraktunk a szereplőknek köszönhetően, mert az rajtuk múlott, hogy mennyi mindent árultak el magukról.