A város kifogyhatatlan kincsesbánya.
A múltját tekintve a történész számra, jelenét illetően pedig a szociológusnak.
Ózer Ágnes történész. Őt a város múltja érdekli, de ha módot lát, akkor a múlt mellett a jelent is megemlíti, utal rá. Úgy jár el, ahogy egy vérbeli történésztől várható: dokumentumokat kutat, fedez fel, olvas, értelmez – a mai olvasó számára. Már ebből is látszik: szereti a várost. Újvidéket, amely nem szülőhelye, de ahol élete nagy részét élte, s éli. Úgy szereti, ahogy egy történészhez illik: tudni akar róla mindent, ami egykor volt, s aminek ma is nyoma van, vagy nincs, mert elveszett, netán elkótyavetyélték azok, akik itt élnek, akik számára a múlt semmit sem jelent, akiknek nincs városi kultúrájuk. Mert nem tanították meg őket arra, hogyan kell a városban a városhoz méltóan élni, viselkedni. Ahogy a huszadik század egyik legjelentősebb magyar kritikusa, Schöpflin Aladár írta még 1908-ban, amikor Budapest saját városi arculatát formálta, azokra gondolván, akik nem ismerik a város jelentette emberi normákat: „még nem tanulták meg hallgatni a város zenéjét”. A város ugyanis nem csak utcák, házak, terek rendszere, vagy káosza, bár látszatra az is, hanem elsősorban kultúra: egy létforma jelképe.
A város a polgári létforma tere és emblémája.
A város azok az emberek, akik a városban élnek, a város házait lakják, utcáin járnak, boltjaiban, piacain vásárolnak, akik egymással, az itt élő és az ide látogató többi emberrel kapcsolatba kerülnek, s ezenközben tudnak viselkedni, köszönnek, ha valahová bemennek, ha távoznak, megköszönik, ha valaki udvarias velük, tudnak türelmesek lenni, tisztelik a másikat, ha nyelvüket nem is értik, nem akarják saját elveiket, életformájukat másokra rákényszeríteni, úgy élnek egy közösségben, melynek normáit tiszteletben tartják, hogy ezzel senkinek sem ártanak.
És vannak kulturális igényeik.
Új Újvidék-könyvében (Volt egyszer egy Újvidék) Ózer Ágnes levéltári és sajtótörténeti kutatásai alapján ennek a polgári életformának kialakulását prezentálja. Erre a múltra utal a kötet címében a lenni ige múlt időt idéző változata: a volt. De egyszersmind azt is eszünkbe juttat(hat)ja, hogy az, ami volt, ma nincs. Nevezetesen az az Újvidék, amit egykor, a négy nyelven megnevezett szabad királyi város státusának elnyerése érdekében, majd hosszú időn át az itt lakók nagy körültekintéssel, okosan, pénzt, fáradtságot nem kímélve létrehoztak – nincs. Mert – fájjon ez bárkinek, el kell fogadni – nincs.
Egy másik város, egy másik Újvidék van. S ez normális is. Az idők változásával változik a városkép is, és változik a város lakossági összetétele is, de alapprincípiumok vannak, kellene, hogy legyenek. Más formák között élünk, mint eleink éltek ugyanitt. Az egykori helyszínek is mások. Másmilyen az újvidéki nyár, aminek a könyv szerzője egy egész fejezetet szentel, másmilyenek a szilveszterek, a városból szinte eltűntek a németek, akiknek talán mi, ma élő ős- és idejött újvidékiek elsősorban köszönhetjük, hogy Újvidék város. Eltűntek a háromnyelvű cégtáblák, ami semmiképpen sem válhat a városi vezetés dicséretére. Olyanok költöztek ide, akiket idegesít, ha valaki más nyelven szólal meg, ha másféle írásmódot használ. Miközben épült a város, ennek előzményeit szépen dokumentálja Ózer Ágnes valóban szép kötete (műszaki tervező: Csernik Előd, kivitelező: a Dániel Nyomda), meggondolatlanul és felelőtlenül rombolják is. S nem csak arra gondolok, hogy másféle háztípusok épülnek, ami – tetszik ez vagy nem – még természetes is, hanem arra, hogy tönkre teszik az újat, firkálják a házakat, törik a fákat, a padokat, a szemétkosarakat, szemetelnek… Nem sorolom tovább, pedig lenne mit.
Nem tudom, hányan veszik majd kezükbe ezt az egyszerre olvasmányos és szakmai jártasságot tanúsító, szép és okos könyvet – nem ártana, ha minél előbb szerb nyelvű változata is lenne! –, de aki ezt megteszi, annak Ózer Ágnes adatgazdag, s ugyanakkor szórakozást is nyújtó szövegei, melyekkel olykor a Magyar Szó újvidéki oldalán is találkozhatott az olvasó, és a kötet látványként is vonzó, de egyben egy világot dokumentáló képei, miközben egy régi világról, múltunkról tanúskodnak, a jelenhez is szólnak.
Várostörténelem, sőt több is ennél, szeretném hinni, hogy nem csak számunkra, őslakosok számára, de ugyanakkor kiindulópontokat is kínál egy talán egyszer megírandó városszociológiához, ahogy erre utal a kötet alcíme: Adalékok Újvidék társadalomtörténetéhez.
Mert összeköti a múltat és a jelent.
Gerold László
