Portéka
Semmi sem az, ami

A címet öt pesti színházi előadás tapasztalata szülte. Az, ami eredetileg regény (Gogol: Holt lelkek), ami egy rémtörténet riportregénye (Rubin Szilárd: Aprószentek), illetve kisregény (Örkény István: Tóték) volt, abból dráma lett, míg az, ami dráma volt (Gogol: A revizor és Tolnai Ottó: Végeladás), az is maradt, de lényegesen átalakult. Az viszont, ami közös bennük – azon túl, hogy mind az öt esetben kiváló előadás készült a jelentős átalakításon átment szövegekből –, és már ezért is külön figyelmet érdemelnek, hogy a három prózai szöveget csak részben dramatizálták, s ily módon sikerült az eredeti szövegből többet megőrizni, átmenteni, mint ha drámát formáltak volna belőle. Hogy ez lehetővé váljék, mind a három prózai mű színpadi változatában narrátor szerepel. A Holt lelkekben Bálint András, aki kezében a regénnyel, a nézőket eligazító, a történet folyamatosságát biztosító részleteket olvas fel, s ha szükséges, hangsúllyal, gesztussal véleményét is jelzi. Ezt a szerepet Rubin Szilárd művének Ahol a farkas is jó című színpadi változatában az írót képviselő színész (Keresztes Tamás) látja el, ami teljesen normális, hiszen a szerző nem csak évtizedekig foglalkozott a titokzatos gyerekgyilkossággal, hanem látva a halálra ítélt bűnös nő fényképét, beleszeretett, ami tovább ösztönözte abban, hogy a feltárja az igencsak bonyolult rémtörténet motívumait és hátterét, ami végül is nem sikerült. Örkény István remek kisregényének új színpadi változatában (ez nem azonos a világsikert aratott Örkény-drámával!) pedig a színészekre hárul a történet mesélése, amit az tesz indokolttá, hogy az öt színész több szerepet is játszik, s ily módon természetes, hogy időnként mesélő-kommentáló feladatokat is vállalhat. Mindhárom előadás szép példája annak, hogy lehet prózából drámát formálni úgy, hogy közben az alapszöveg stiláris értékei se vesszenek el.

Magától értődik, hogy a két említett dráma esetében egészen másféle módosítás történt. Gogol gyilkos társadalmi szatírájából a rendező Bodó Viktor és a dramaturg Kovács Krisztina olyan szövegkönyvet készített, melyben a XIX. századi orosz valóságot a legmaibb magyar politikai valóság váltja fel. A Vígszínház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkciója a lehető legdirektebb módon reagál a mai magyar politika, elsősorban a kormánypárt retorikájára. Mindenről szó esik, ami a napi sajtóban olvasható/hallható. Nem csoda a közönség élénk reagálása.

S ezzel el is érkeztem jegyzetem igazi céljához, Tolnai Ottó egykor nagysikerű színpadi játékának, a Végeladásnak sajátos változatához. Tudjuk, remélem, igen, mert illene, az alapszöveg Csömöre bácsi viszontagságos életének története, de egyben majd egy évszázad története is, ahogy ezt egy észak-bácskai ember saját bőrén, Szibériától Adorjánig vezető élettörténete során megtapasztalta, hogy végül – mintegy életének lezárásaként – hosszú évtizedek alatt gyűjtött mindennapi kincseinek végeladásával búcsúzzon a földi élettől. Ezt a szívszorító, de líraian szép történetet dolgozta át a borbély – ki egykor Csömörét is borotválta – egyszemélyes színházává Imre Zoltán és a számos részletet előadássá szervező rendező, Hudi László. Ahhoz, hogy a többszemélyes darab monodrámaként működjön, természetesen jelentős változtatásra volt szükség. Mivel a történet egyetlen szereplőre íródott, a borbély szükségszerűen hol mesélőként, hol saját történetének előadójaként szólal meg. Mesélőként a Csömöre bácsival történeket mondja el, de – hogy ehhez közvetlenebb viszony fűzze – ezeket saját apja történeteként adja elő. Ezzel szinkrónban beszél önmagáról. Míg az előbbi vonatkozásban a történelemnek az egyes ember életébe történő zavart, bajt okozó beavatkozásáról értesülünk, addig – olvasatom szerint – az előttük szorgoskodó figaró története arról a magányról szól, amely ellen mindenki saját stratégiáját kidolgozva védekezik. Ő például azzal, hogy kuncsaftjaival nem fizetteti meg a borotválást, inkább saját és apja gyűjteményéből ad oda valamit (gyúródeszkát, borosüveget, felesége aranyfogait, ruháit stb.), hogy ennek fejében a frissen borotvált vendég még tizen-huszonvalahányszor kötelességének érezze, hogy hozzá újból betérjen. Újabb alkalom lesz az számára, hogy magányát oldja.

Így formálódik az eredeti mű részleteit megszüntetve/megőrizve a Katona József Színház és a hozzácsatlakozó társulatok által létrehozott színházi előadás, melynek színhelye – Pesten, a Kossuth Lajos utcai Puskin mozi mellett – stílusosan erre az alkalomra berendezett borbélyműhely. Itt borotvál a kiváló színész, Bán János miközben társalog a mintegy ötven főnyi közönséggel vagy éppen a borbélyszékben ülő alkalmi vendéggel, akit pálinkával kínál és különféle mulatságos történetekkel traktál, illetve olykor az utcán elhaladó, a látványra kíváncsian megálló járókelőkkel folytat némabeszédet ebben megannyi apró részletre kiterjedő, jó ritmusú, mindvégig közvetlen hangnemű, tartalmasan szórakoztató, életepizódokat felvillantó és a magányt ügyesen érzékeltető/leplező előadásban. Csak azt sajnálhatjuk, hogy tapssal nem köszönhetjük meg a Bán János szép teljesítményét, mert azt követően, hogy a második vendéget is megborotválja, felveszi kabátját, kalapját és – távozik, bezárja az ajtót, s többé nem tér vissza. Mi meg ott ülünk egy-egy félénken csattanó tapssal próbálkozva némán, míg néhány percnyi tanácstalan várakozás után az ügyelő ki nem szabadít bennünket.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban