A címet öt pesti színházi előadás tapasztalata szülte. Az, ami eredetileg regény (Gogol: Holt lelkek), ami egy rémtörténet riportregénye (Rubin Szilárd: Aprószentek), illetve kisregény (Örkény István: Tóték) volt, abból dráma lett, míg az, ami dráma volt (Gogol: A revizor és Tolnai Ottó: Végeladás), az is maradt, de lényegesen átalakult. Az viszont, ami közös bennük – azon túl, hogy mind az öt esetben kiváló előadás készült a jelentős átalakításon átment szövegekből –, és már ezért is külön figyelmet érdemelnek, hogy a három prózai szöveget csak részben dramatizálták, s ily módon sikerült az eredeti szövegből többet megőrizni, átmenteni, mint ha drámát formáltak volna belőle. Hogy ez lehetővé váljék, mind a három prózai mű színpadi változatában narrátor szerepel. A Holt lelkekben Bálint András, aki kezében a regénnyel, a nézőket eligazító, a történet folyamatosságát biztosító részleteket olvas fel, s ha szükséges, hangsúllyal, gesztussal véleményét is jelzi. Ezt a szerepet Rubin Szilárd művének Ahol a farkas is jó című színpadi változatában az írót képviselő színész (Keresztes Tamás) látja el, ami teljesen normális, hiszen a szerző nem csak évtizedekig foglalkozott a titokzatos gyerekgyilkossággal, hanem látva a halálra ítélt bűnös nő fényképét, beleszeretett, ami tovább ösztönözte abban, hogy a feltárja az igencsak bonyolult rémtörténet motívumait és hátterét, ami végül is nem sikerült. Örkény István remek kisregényének új színpadi változatában (ez nem azonos a világsikert aratott Örkény-drámával!) pedig a színészekre hárul a történet mesélése, amit az tesz indokolttá, hogy az öt színész több szerepet is játszik, s ily módon természetes, hogy időnként mesélő-kommentáló feladatokat is vállalhat. Mindhárom előadás szép példája annak, hogy lehet prózából drámát formálni úgy, hogy közben az alapszöveg stiláris értékei se vesszenek el.

Magától értődik, hogy a két említett dráma esetében egészen másféle módosítás történt. Gogol gyilkos társadalmi szatírájából a rendező Bodó Viktor és a dramaturg Kovács Krisztina olyan szövegkönyvet készített, melyben a XIX. századi orosz valóságot a legmaibb magyar politikai valóság váltja fel. A Vígszínház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkciója a lehető legdirektebb módon reagál a mai magyar politika, elsősorban a kormánypárt retorikájára. Mindenről szó esik, ami a napi sajtóban olvasható/hallható. Nem csoda a közönség élénk reagálása.

S ezzel el is érkeztem jegyzetem igazi céljához, Tolnai Ottó egykor nagysikerű színpadi játékának, a Végeladásnak sajátos változatához. Tudjuk, remélem, igen, mert illene, az alapszöveg Csömöre bácsi viszontagságos életének története, de egyben majd egy évszázad története is, ahogy ezt egy észak-bácskai ember saját bőrén, Szibériától Adorjánig vezető élettörténete során megtapasztalta, hogy végül – mintegy életének lezárásaként – hosszú évtizedek alatt gyűjtött mindennapi kincseinek végeladásával búcsúzzon a földi élettől. Ezt a szívszorító, de líraian szép történetet dolgozta át a borbély – ki egykor Csömörét is borotválta – egyszemélyes színházává Imre Zoltán és a számos részletet előadássá szervező rendező, Hudi László. Ahhoz, hogy a többszemélyes darab monodrámaként működjön, természetesen jelentős változtatásra volt szükség. Mivel a történet egyetlen szereplőre íródott, a borbély szükségszerűen hol mesélőként, hol saját történetének előadójaként szólal meg. Mesélőként a Csömöre bácsival történeket mondja el, de – hogy ehhez közvetlenebb viszony fűzze – ezeket saját apja történeteként adja elő. Ezzel szinkrónban beszél önmagáról. Míg az előbbi vonatkozásban a történelemnek az egyes ember életébe történő zavart, bajt okozó beavatkozásáról értesülünk, addig – olvasatom szerint – az előttük szorgoskodó figaró története arról a magányról szól, amely ellen mindenki saját stratégiáját kidolgozva védekezik. Ő például azzal, hogy kuncsaftjaival nem fizetteti meg a borotválást, inkább saját és apja gyűjteményéből ad oda valamit (gyúródeszkát, borosüveget, felesége aranyfogait, ruháit stb.), hogy ennek fejében a frissen borotvált vendég még tizen-huszonvalahányszor kötelességének érezze, hogy hozzá újból betérjen. Újabb alkalom lesz az számára, hogy magányát oldja.

Így formálódik az eredeti mű részleteit megszüntetve/megőrizve a Katona József Színház és a hozzácsatlakozó társulatok által létrehozott színházi előadás, melynek színhelye – Pesten, a Kossuth Lajos utcai Puskin mozi mellett – stílusosan erre az alkalomra berendezett borbélyműhely. Itt borotvál a kiváló színész, Bán János miközben társalog a mintegy ötven főnyi közönséggel vagy éppen a borbélyszékben ülő alkalmi vendéggel, akit pálinkával kínál és különféle mulatságos történetekkel traktál, illetve olykor az utcán elhaladó, a látványra kíváncsian megálló járókelőkkel folytat némabeszédet ebben megannyi apró részletre kiterjedő, jó ritmusú, mindvégig közvetlen hangnemű, tartalmasan szórakoztató, életepizódokat felvillantó és a magányt ügyesen érzékeltető/leplező előadásban. Csak azt sajnálhatjuk, hogy tapssal nem köszönhetjük meg a Bán János szép teljesítményét, mert azt követően, hogy a második vendéget is megborotválja, felveszi kabátját, kalapját és – távozik, bezárja az ajtót, s többé nem tér vissza. Mi meg ott ülünk egy-egy félénken csattanó tapssal próbálkozva némán, míg néhány percnyi tanácstalan várakozás után az ügyelő ki nem szabadít bennünket.

Gerold László