Portéka
Vers, vers, vers...

Április 11-e. A Magyar Költészet Napja. Így emlékezik, méltón és okosan 1964 óta a magyar kultúra József Attila születésének napjára.

Ez a nap a vers ünnepe. Egymás sarkába érnek a különféle rendezvények, melyek egyetlen célja a vers népszerűsítése, a versre való olvasás serkentése. szerte mindenütt, ahol magyarul tudnak, olvasnak.

Nálunk is. Sokféleképpen. Egyéni ötletektől és közösségi lehetőségektől függően, de lehetőleg minél többen, talán nem túlzás: tömegesen. Mert bár a vers a legszemélyesebb irodalmi forma, mégis mindenkié.

Máskor sem, de kivált ezen a napon ez nem lehet kérdéses.

Van – hogy csak találomra ragadjak ki néhány esetet, változatot, melyekről az újságból értesülhettünk –, ahol magyartanárok szervezésében, irányításával készítenek műsort. Van, ahol a helyi szavalócsoport lép fel. Van, ahol költő szobrát koszorúzzák meg. Van, ahol könyvbemutatót tartva avatnak új költőt, vagy határon túlról hívnak meg költőt, versmondókat. Versmondókat versenyeztetnek. Van, ahol közös műsor érdekében összefog az irodalom, a zene és a képzőművészet szakos tanár. S van, ahol önálló versösszeállítással színész jubilál. A változatos formák különféle helyszíneken kapnak életteret. Könyvtár, iskola, színház, tér, piac, utca, kiállítóterem… Kivétel mind, bárhol is történjék, alkalmas arra, hogy a vers fontosságára, jelenlétére hívja fel az emberek figyelmét. Ha választani kellene az idei versnapi rendezvények közül, akkor én a topolyaiak vállalkozását emelném ki. Akik Posztolj verset az utcára! felszólítás jegyében versekbe öltöztették a várost, melynek több pontján színes panókra nyomtatott verseket helyeztek el, s hogy ezeket ne csak látványnak tekintsék az arra járók, melyek előtt fényképezkedni lehet, játékra biztatva hirdettek versenyt a legjobb fotóra.

És ebben a sorban, emlékezetem szerint a vers iránt eddig soha nem tapasztalt figyelemmel napilapunk is derekasan kivette a részét. (Kár, hogy az irodalmi mellékletben ezúttal a gyakorlattól eltérően egyetlen vers, netán verselemzés vagy verseskötet-kritika sem található.) Első oldalas, illetve rovatot nyitó vezércikk, információk és tudósítások sora (ezek között hiába kerestem a Magyar Tanszék 2003 óta megrendezésre került, a tévénézők is tanúsíthatják, nagy sikerű költészetnapi összeállításáról hírt adó sorokat; nem akarom elhinni hogy ez a szép hagyomány megszakadna) , költők nyilatkozatai arról, mi a vers, miért kell s nekik mit jelent.

Elsőkötetes költő szerint a hitelesség a jó vers igazi fokmérője. Ezen a vers nyelvi, logikai, hangulati, érzelmi egységét, továbbá megformáltságát, formai teljességét, nyelvi igényességét és érthetőségét éppen úgy kell érteni, mint azt a látszólagos ellentmondást, hogy egyszerre legyen személyes és általános. Ennél behatóbban nyilatkozik az a gyakorló költő, ki verselemzőként és –kritikusként is kiváló, s aki szerint a jó vers ismerve, hogy a lehető legtöményebb formában „szóra bírja létünket, s amely arról szól, reflexív és szenzuális módon, vagy épp azt kérdezi, kik vagyunk, milyenek vagyunk, milyen a világ, amelyben élünk, s milyen szerepet töltünk be benne”. Nem kevés, bár szinte kimondhatatlan, de lemondani mégsem szabad róla.

Ezért a verssel is, mint az irodalommal és általában a művészettel, fáradhatatlanul kérdezni kell. Kérdezni magunkat, kérdezni a bennünket övező világot, a létezés mindhárom idejét. Amire vers, ahogy magát költőnek nem tartó, bár olykor verseket is írt Márai Sándor szerint – kit, ezt figyelmen kívül hagyva, költőként a nemzeti ideológia az utóbbi években felfedezni igyekezett –, akkor formálhat igazán jogot, ha a költő idegzetében és tudatában megvan „az a sűrítő energia”, ami „úgy katalizálja az indulat és az értelem elemeit, mint a begerjesztett atommag a protonokat és neutronokat”.

A jó vershez, mondja Márai, „sűrű-robbanékony feszítő erő” kell, „ilyen töltés nélkül nincs »költészet«”.

Erre számomra, végül engedtessék meg ennyi személyesség, költészetünkben talán legkifejezőbben Babits Mihály Esti kérdését záró két sora az egyik legszebb példa. Idézem:

„miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?”

Erről szól az élet. És erről szól a (jó) vers is.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban