Fiatal srác áll előttem a sorban, ránézésre nagyjából huszonöt éves lehet, egyértelműen arab. Divatosan vágott szakáll, laza, fiatalos ruházat. A kezében tartott papírról leolvasható, hogy 1977. január elsején született, azaz nagyjából annyi idős, mint én. Vagy pokoli jó géneket örökölt, vagy az a dátum ott a hivatalos dokumentumban hamis. Körbenézve azt látom, hogy nem csak ő áll hasonló papírokkal a vallettai buszpályaudvar bérletirodája előtt. Máltai arc egy sincs, afrikai rengeteg. Az ügyintéző gépies mozdulatokkal viszi be az adatokat a számítógépbe, csatolja a nyilvánvalóan mást ábrázoló fényképet a bérletigazolvány adatlapjához, átveszi a tíz eurót, és kéri a következőt.

Nem, ez nem az én országom. Ez egy gyönyörű mediterrán sziget, Málta. Saját kultúrával, összetett történelemmel, a katolikus egyház kebelén. Néhány év alatt vált a sárgásszürke, kopár sziget izgalmas úticélból frontvonallá. Mert becslések szerint naponta nagyjából ezer illegális bevándorló lép partra abban az országban, ahol kevesebb, mint félmillióan élnek egy nagyjából akkora területen, mint Szabadka.

De élni kell, mindenki ezt akar, így az afrikai fiatalok betagozódnak a nagyon megosztott és tőlük rendkívül idegen máltai társadalomba, vagy távoznak ilyen-olyan papírokkal északabbra, Olaszországba, Franciaországba, kit hol várnak vagy hol talál magának helyet. Málta megpróbál megbirkózni a nehézségekkel, mert nem tehet mást. Túl fontos helyen van, délre tőle Líbia fekszik, ahol az olaszok, a franciák és a britek igen jelentős érdekeltségekkel bírnak, az embercsempészek is jelentős pénzeket juttatnak megfelelő zsebekbe, hogy végezhessék gyilkos és embertelen, de nagy haszonnal kecsegtető munkájukat. Így válik a kicsi Málta frontvonallá, s így lesz a 25 éves arab srácból százezer, akik valahol Európában élnek, és szövik terveiket, mindenki amit épp tud. Amihez kedve van. Nem tudjuk róla, min ment keresztül. Nem mesél, mert senki se kérdezi, ő pedig végképp nem kívánja kiadni a valódi információkat. Úgyis bejut, mert ez most nagyon sok ember érdeke.

A nagyon empatikus és emberbaráti nyugati politikus, hírlapíró, humanista aktivista pedig beleteszi a maga énközpontú koordináta-rendszerébe a frissen érkezett ismeretlent, akit politikai okokból alapvetően jónak könyvel el, egyszerűen csak azért, mert feltételezi, hogy Afrikában mindenki szenved, és a szenvedés elviselése feltehetően jóvá tesz mindenkit. Maga a gondolkodásmód is velejéig rasszista, Afrikát, a gigászi méretű, ezer nyelv és kultúra szivárványos szőttesét szimpla pöcegödörnek titulálja, mert látott egyszer egy dokumentumfilmet a National Geographicon. A koordináta-rendszer szerint a középen a humanista, demokrata és befogadó egyén áll, aki legszívesebben egy tollvonással eltiltaná a választásoktól a jobboldali pártokat és megvonná a szavazójogot a jobboldali érzelmű emberektől. Majd mikor kiderül, hogy nem olyan könnyű feldolgozni a gyermekkori tragédiákat, részt venni gyerekkatonaként valamely polgárháborúban, elveszni az évezredes babonák tengerében, és kibukkanni a zöld, gazdag és fennhéjázó Európában, a nagy ügy érdekében az emberi aljasságot is elfogadja.

Pedig az ember és ember nem azonos egy meg eggyel. Ez nem matematika. A vallettai futballszurkoló bácsi nem azonos a negyven éves legénykével Algériából. Európa sokszínűségét leginkább a nyugati toleranciavonat szürkesége fenyegeti, ahol mindenki színvak, mert politikailag ez a célravezető. Ez az Európai Egyesült Államok agyréme, a jelentéktelen határok, az euroangol nyelv és a homogén, üres, nemzetiség nélküli masszaként viselkedő lakosság otthona. A britek csütörtökön szavaznak, majd jön Málta, Szlovákia és Csehország, végül mindenki, vasárnap Magyarország is. Az Európai Parlament összetételéről fog dönteni a félmillárd uniós polgár, az a testület, amely ma nem tudja eldönteni, mi a legfontosabb kérdés a közösség számára, a klímaváltozás vagy a bevándorlás. De végül a klímaváltozásra teszi a voksát igen sok roppant befolyásos politikus, pénteken lesz is egy nagy-nagy, kampányízű, de attól természetesen távol álló tüntetés, összeurópai szinten, biztos Emma Thunberg is valami módon részt vesz ezen, általában részt szokott. Meg az egyenlőségre, a szociális igazságosságra, a szexuális kisebbségek jogaira is sokan gondolnak, ha már olyan sokszínű az unió. De mindennek csakis az az üzenete, hogy én, a nagyon bölcs és nagyon gazdag nyugati elit tudom, hogyan kell élni és hogy kell gondolkodni, te pedig nem. És jobb, ha rám hallgatsz, mert én már magam mögött hagytam a szerinted még fontos dolgokat, mint a hazaszeretet vagy a kereszténység. Ez nem progresszió. Ez egyszerű öngyilkosság.