Tükör
A berlini fal „alapkőletétele”

1961. augusztus 13-án hajnalban húzta fel az NDK hadserege a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó szögesdrótot, melyet néhány napon belül áthatolhatatlan fal váltott fel, és majdnem három évtizedre kettészakította a német fővárost.

Miután a Harmadik Birodalom 1945 tavaszán kapitulált a szövetségesek előtt, a Jaltában született megállapodás szerint a győztesek négy – egy szovjet, egy amerikai, egy francia és egy brit – megszállási övezetre szabdalták szét az új határok közé szorított Németországot. Berlin területe e felosztás szerint a szovjet zónába került volna, a szövetségesek azonban úgy határoztak, hogy a tervezett újraegyesítésig közösen látják el a főváros katonai ellenőrzését. Mint ismeretes, a hidegháborús konfliktus eszkalálódása végül nem tette lehetővé az ideiglenesnek tervezett állapot felszámolását: Sztálint gyanúval és félelemmel töltötte el a brit, francia és amerikai zóna – a későbbi NSZK területét magába foglaló Trizónia – egyre szorosabbá váló együttműködése, ezért 1948 nyarán kísérletet tett arra, hogy Nyugat-Berlin blokád alá helyezésével a város egészét a Vörös Hadsereg fennhatósága alá vonja. A nyugati szövetségesek egy 11 hónapon át fenntartott légihíd segítségével meghiúsították a diktátor tervét, a hidegháborús „forró pont” felszámolása érdekében azonban kénytelenek voltak kompromisszumot kötni. A berlini blokád után rögzült Németország kettéosztottsága, amit az NSZK és a szocialista blokkhoz csatlakozó NDK születése pecsételt meg.

Az Európát átszelő Vasfüggöny tehát a német területeket is kettéhasította, az egykori főváros azonban továbbra is kivételes státust élvezett. A hidegháborús szuperhatalmak sokáig elzárkóztak attól, hogy az egységes infrastruktúrával rendelkező Berlint is két részre osszák, igaz, az évek során bizonyos korlátozásokat életbe léptettek. 1952-ben a nyugati városrész lakói számára megtiltották az NDK-ba való beutazást, Kelet-Berlinben pedig súlyos adóterhekkel sújtották azokat, akik a jobb fizetéssel kecsegtető „kapitalista” oldalon vállaltak állást. A helyzet ellentmondásosságát az mutatja meg leginkább, hogy az 1950-es években így is több, mint 60 000 keleti munkást alkalmaztak Nyugat-Berlinben, akik az ottani erős márkával a szocialista állam gazdaságára is jótékony hatást gyakoroltak.

A nyitottság tehát kezdetben kölcsönös előnyöket biztosított a felek számára, az idő múlásával azonban az NDK egyre komolyabb fenyegetésként élte meg azt, hiszen a két Németország teljesen eltérő irányban fejlődött. A keleti részen tapasztalható nyomorúságos körülményekkel és terrorral szemben az NSZK szabadságot és jólétet kínált – lásd. az ’50-es évektől megmutatkozó „német csodát” –, amit a határokon szögesdrót és aknazár választott el a szocialista állam polgáraitól, ám Berlinben csupán pár utcányi távolságot kellett megtenniük érte. Ennek eredményeként a fővároson keresztül 1949–61 között hatalmas tömegek szöktek nyugatra: az NDK 17 millió lakosából mintegy 2,6 millióan vándoroltak át az NSZK területére, ez a folyamat pedig súlyos munkaerőhiányt idézett elő a szocialista államban. A krízis az 1961-es esztendőben tetőzött, ugyanis a berlini határszakasz lezárásáig – tehát augusztus 13-áig – több mint 207 000 ember távozott az NDK-ból.

Tekintve, hogy a szocialista állam semmilyen tekintetben nem versenyezhetett az NSZK-val, a pártvezetés az összeomlást kizárólag úgy kerülhette el, ha megszünteti a kivándorlás lehetőségét. Walter Ulbricht, a kommunista párt főtitkára ugyan még 1961 júniusában is tagadta azt a vádat, hogy az NDK kormánya falat akar emelni Berlin közepén, a valóságban azonban már csak arra várt, hogy Hruscsov jóváhagyja tervét. Erre 1961 nyarán került sor, így Ulbricht az augusztus 12-i pártértekezleten bejelentette a fővárosi határszakasz teljes lezárását. Másnap éjfél után alig egy órával keletnémet katonákat vezényeltek a korábbi brit–francia–amerikai zóna határára, akik hajnalra ismét elvágták a nyugati városrészt a külvilágtól. Az övezeteket összekötő utcák burkolatát feltörték, a határon áthaladó metró- és vasútszakaszokat lezárták, és mintegy 160 kilométer hosszú drótkerítést telepítettek Nyugat-Berlin köré.

Az akadályrendszer, melyet néhány napon belül betonfal váltott fel, nem csak a fővároson belül húzódott, hiszen az egykori brit–francia–amerikai zóna minden oldalról az NDK területével volt határos; fontos viszont megemlíteni, hogy a keletnémet hadsereg ezúttal nem vonta blokád alá a városrészt, hanem különböző tranzitvonalak kijelölésével biztosította az összeköttetést Nyugat-Berlin és az NSZK között. A drótkerítés villámgyors felhúzása természetesen nemzetközi botrányt okozott, az amerikai diplomácia azonban gyakorlatilag tehetetlennek bizonyult az NDK törekvéseivel szemben. Augusztus 15-én megkezdődött a betonfal építése, mely az állandó bővítések következtében az esztendők alatt áthatolhatatlan erődrendszerré terebélyesedett. Az 1980-as években a korábbi primitív drótakadály helyén már egy 3,5 méter magas és 1 méter széles monstrum húzódott, ahol többek között egy második fallal, árokrendszerrel, őrtornyokkal, kutyás határőrökkel és helyenként aknamezők létesítésével igyekeztek elrettenteni az esetleges határsértőket.

A fenyegetés dacára a kelet-berliniek már az első napoktól fogva igyekeztek kijátszani a fegyveres őrség figyelmét: az építkezésre felügyelő katonák közül például 85 fő dezertált az NSZK területére, de a civilek közül is rengetegen vállalták a kockázatot annak érdekében, hogy nyugatra juthassanak. Kezdetben a falmászás mellett sokan gépkocsival akarták áttörni a betonépítményt, illetőleg a zóna határán álló épületek ablakain keresztül próbáltak elmenekülni a keleti városrészből, a védelmi rendszer bővülése azonban egyre merészebb ötleteket inspirált. Akadtak, akik alagútásással kísérleteztek, míg mások házi készítésű léghajóval próbáltak átrepülni az akadályok felett, miután azonban a határsértőkre azonnali tűzparancs volt érvényben, az elkeseredett polgárok közül sokan – becslések szerint körülbelül kétszázan – életükkel fizettek merészségükért. A berlini fal fennállásának 28 esztendeje alatt a világ kettéosztottságának, a hidegháborúnak és a kommunista diktatúra embertelenségének jelképévé vált: családokat és barátokat szakított szét, hogy aztán a Szovjetunió hanyatlásával 1989 novemberében éppen olyan gyorsan omoljon össze, mint ahogyan felépült. (rubicon.hu)

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Június 4. - illusztráció
2020. JÚNIUS 4.
[ 0:03 ]
Pünkösd ünnepe - illusztráció
2020. MÁJUS 31.
[ 9:07 ]
Ma van éppen tíz esztendeje, hogy az újonnan alakult magyar Országgyűlés 2010. május 26-án elsöprő többséggel, 98%-os támogatással elfogadta az állampolgársági törvény módosítását, ami lehetővé tette a külhoni magyarság számára, hogy közjogi értelemben is a magyar nemzet részévé váljon. Ez volt az a történelmi...
2020. MÁJUS 26.
[ 13:50 ]
Másfél évvel az előző után, a szerbiai nyugdíjasoknak ismét köszönőlevelet hoz a posta Aleksandar Vučićtól, amely levelet a Szerb Haladó Párt elnökeként írt alá és a levél a Szerb Haladó Párt borítékjában érkezik. Az adatvédelmi biztos irodája az Insdajder megkeresésére reagálva közölte, az esetről...
2020. MÁJUS 26.
[ 11:27 ]
Június negyedikén, Trianon 100. évfordulóján az összes szomszéd államban egyszerűen csütörtök lesz, harmadika és ötödike között. Romániában ugyan idéntől már ünnepelnek az emberek, de az ottani ünnep még provokációnak is rossz, annyira semmi háttere nincs a románság körében a trianoni szerződés-aláírásnak....
2020. MÁJUS 25.
[ 18:38 ]
Beolvasás folyamatban