A hallgatói követelések másodlagosak – ami igazán számít, az a stratégia, de ilyent én jelenleg nem látok, jelentette ki Danilo Mandić szociológus, a Harvard oktatója. Az N1-nek nyilatkozó szakember kifejtette, a stratégia azt jelenti, hogy 20–30 évre előre kell gondolkodni.

„Képzeljük el a lehető legjobb forgatókönyvet, ami most megtörténhet. Vučić lemond, elhagyja az országot, és azt mondja: ‘Elmegyek Moszkvába, Marko Milošević szobatársa leszek, és magammal viszem tíz legprimitívebb munkatársamat.’ És elmennek, kivonulnak a politikából. És akkor mi van? Ünnepelni fogunk későig, reggel másnaposan ébredünk, de továbbra sincs jogállamiság, nincs 21. századi oktatási rendszerünk, a legjobb embereink, az emberi tőkénk továbbra is a Szilícium-völgyben, Bécsben, az MIT-en (Massachusetts Institute of Technology) van, továbbra sincs pluralizmus, hanem egy klientúra-alapú társadalomban élünk, ami belülről bomlaszt szét mindent – nemcsak az államot. Vučić ennek csak tünete, nem az oka” – értékeli.

Mandić szerint ez a hatalom nem képes megoldani a társadalom alapvető problémáit.

„A korrekciós mechanizmus, amit társadalmi mozgalomnak hívunk, nem fogja ezeket a problémákat megoldani. Legfeljebb egy akadályt távolíthat el”, véli. Ennek ellenére, mint hozzáteszi, amikor az intézmények elvesztik fékező szerepüket, akkor a társadalmi mozgalmak lehetnek a romlás egyedüli megállítói. „Általánosságban jobb, ha van fék az autóban, mint ha valaki kitépi azt, majd a kéziféket is, és közben azt kiabálja: ‘Nézd, milyen szuperül repesztek’”, szemléltette a Harvardon tanító szociológus, aki azt hangsúlyozta, hogy a társadalmi mozgalmak nem események, hanem folyamatok, amelyeknek fázisaik vannak és évekig, évtizedekig is eltarthatnak.

Akármekkora tömeg sem garantálja a sikert

„Vannak mobilizációs és demobilizációs szakaszok… És minden mobilizációs, vagyis mozgósítási szakaszban túlzottak az elvárások, így az elkerülhetetlen csalódás is ennek a normális velejárója. A demobilizációs szakaszban mindenki azt gondolja: ennyi volt, elszalasztottuk a lehetőséget, soha többé nem ismétlődik meg. De a társadalmi mozgalmak szociológiája világosan megmutatja: az egyetlen igazán fontos dolog a szervezeti kapacitás kiépítése. Ha 300.000 ember eljön egy tüntetésre, de egyikük sem vállal következő lépést, és nincs stratégia, az a tüntetés sikertelen. Ha viszont 30 ember részt vesz egy kollektív akcióban, és a felük tudja, hogy mi a következő lépés, és elkötelezi magát valamilyen szerveződés mellett, az a tüntetés sikeres.”

„Emlékeztetett egy régi szovjet viccre is, amelyben mindenki nyakig van a sárban, és egy fiatalember körbenéz, majd azt mondja: ‘Hé emberek, kapjunk észbe, a sár nyakig ért, meg fogunk fulladni, gyerünk, fogjunk össze!’, mire mindenki ránéz, és azt mondják: ‘Pszt, ne kavard fel az állóvizet!’”

„A társadalmi mozgalmak arra szolgálnak, hogy kihúzzuk a fejünket a homokból és kérdéseket tegyünk fel, hogy egy kicsit elgondolkodjunk.”

Arra a kérdésre, hogy a hallgatói mozgalom kinőhet-e valamilyen politikai formációvá, azt válaszolja: lehetséges, de semmi sem garantálja – ettől még messze vagyunk.

Szerinte szociológiai csoda, amit a hallgatók eddig elértek, különösen figyelembe véve, hogy az ország „öreg nemzet” – a medián életkor 44 év, a várható élettartam pedig 75.

Azonban hozzáteszi, hogy a társadalmi problémák mélyebben gyökereznek, mint amit a politikai megnyilvánulások tükröznek.

Maratonra kell készülnünk

„Fel kell készülnünk arra, hogy maratont fussunk, és ostobaság minden 100 méternél megkérdezni: ‘Győztünk már?’”

Mint hangsúlyozta, nem a vezetők, hanem a szervezők a kulcsszereplők.

„Minden vezetőt megölnek. A vezetők karizmatikusak, szónoklatokat tartanak… de nem ők jelentik a lényeget. A lényeg a szervező: az a csendes ember, aki talán nem népszerű, akit talán meg sem jegyeznek név szerint. Ő az, aki makacsul és szívósan építi a stratégiát hosszú távra, létrehozza a szervezeti kapacitást – vagyis embereket, pénzt, és mozgósítási készséget – hogy készen álljanak, amikor eljön az adandó alkalom, amelyet ők nem fognak előidézni. A stratégia azt jelenti: várni a lehetőségre, amit nem te teremtesz meg – de az ilyen rezsimek folyamatosan generálnak válságokat és mozgósítási alkalmakat. És csak az számít, hogy készen állsz-e.”

Danilo Mandić szerint „az ilyen rezsimek egyedül egy koherens politikai alternatívától tartanak, amely mögött tömeges, koalíciós társadalmi mozgalom áll. A társadalmunk fő problémája nem a közvetlen demokrácia túlburjánzása vagy a plénumokkal való kísérletezés, hanem egy autoriter, inkompetens hatalom, amely képtelen megoldani a kulcsfontosságú problémákat. Ez nem jelenti azt, hogy valaki más képes lenne rá – de mi történik, ha végre kihúzzuk a fejünket a homokból és körülnézünk? Van-e bármilyen alternatíva, vagy egyszerűen csak feladjuk? Az összeomlás és a stagnálás a legvalószínűbb kimenet Szerbia számára. És ez mindig lehetséges – amennyiben ezzel megelégszünk.”