Magyarok a Kárpát-medencében elnevezéssel folyt tavaly párhuzamos kutatás, hogy felmérjék a négy legnagyobb külhoni régió, Kárpátalja, Felvidék, Erdély és Vajdaság magyarságának helyzetét, életvitelét, gazdasági állapotát és az asszimilációs folyamatokra adott válaszát. A kutatást lebonyolító Századvég Politikai Iskola Alapítvány képviseletében Faragó Csaba, az Alapítvány külügyi vezetője és Bauer Béla szociológus, vezető kutató számolt be az eredményekről Szabadkán.

A kutatás vajdasági partnere a Szekeres László Alapítvány keretében működő Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ volt, amelynek képviseletében Barlai Jenő szociológus, a VM4K szakmai munkatársa ismertette röviden a felmérés módszertanát. A Vajdaságban ezerfős mintán végzett kvantitatív és hat fókuszcsoportban végzett kvalitatív kutatás folyt. Barlai Jenő elmondta, hogy nehezítette a munkát, hogy a Szerbiai Statisztikai Hivatal adatai alapján nem lehetett pontosan beazonosítani, hogy a szerbiai magyarság hol él. Közel 20 éves adat állt csak rendelkezésre, hogy az egyes települések nemzeti összetétele milyen, ezért kénytelenek voltak felbecsülni, hogy hol és mennyi magyar élhet a Vajdaságban. A tömb területeken a terepet járva végezték a kérdezést, a szórványban telefonon keresztül.

A felmérés konkrét eredményeiről elsőként Faragó Csabát kérdeztük.

- Mennyire tipikusak a vajdasági eredmények?

Faragó Csaba: Régiónként eltérőek az eredmények, de ahogyan azt említettem a prezentáció során, a magyar nemzet egységes és oszthatatlan, mint ahogyan azt a magyar alkotmány is deklarálja. Hála Istennek, ez a gyakorlati életben is így van nemcsak a papíron, ami azt mutatja, hogy a magyar önazonosság, önérzet nőtt minden régióban és itt a Vajdaságban pedig kifejezetten jó a helyzet a tekintetben, hogy 97 százaléka az itt élő magyarságnak erősen magyarként definiálja magát, illetve büszke a magyar származására. Egyértelműen látszik, történelmi léptékben rövid időnek, a 2010 óta tartó Orbán kormányzásnak, hogy beérnek az erőfeszítései.

Nagy problémát okozott az elvándorlás, falvak néptelenedtek el. Csökken már ennek a mértéke vagy még tovább gyorsul?

Bauer Béla: Nincs már hová gyorsulni! Elfogyott a huszon- és harmincéves generáció. Tehát megáll, mert az idősebbek nem mennek el. A kérdés az, hogy visszajönnek-e, hová jönnek vissza, akik elmentek és mikor. Azt lehet látni, hogy Felvidéken a sokkal jobb életkörülmények között, akik esetleg elhagyták a Felvidéket, bár nem volt ez nagy szám, visszatértek. Ugyanez a folyamat indult el Erdélyben. A Vajdaság és Kárpátalja esetében picit más a helyzet, hisz mindkét terület sokkal nehezebb gazdasági helyzetben van, ráadásul Vajdaságnak volt egy olyan időszaka, a titói és részben a miloševići időben, amikor nagyon jó életkörülmények között nagyon jó minőségű életformát lehetett folytatni. Az a tapasztalat, ami akkor gyűlt össze az 50 és 60 év fölöttiek körben, az meghatározza a bizakodást. Nagyon sokan bizakodnak abban, hogy visszatérnek, és ne feledjük el, hogy azoknak az összegeknek az egy része, amit más országokban keresnek meg, itt talál befektetésre házakban és hasonló értékekben. Az ember nem fektet be olyan helyre, ahová nem akar visszatérni. Én azt gondolom, hogy ezt lenne érdemes vizsgálni. Erre a kutatás során jöttünk rá. Nem tudtunk rákérdezni, mert előtte nem jutott az eszünkbe, sem Kárpátalján, sem a Vajdaságban, de a következő kutatásaink során az a tapasztalat kérdésként fog megjelenni.

Mégis mi lehet a feltétele annak, hogy az emberek visszajöjjenek?

Bauer Béla: Volt, aki úgy fogalmazta meg, hogy nagyobb biztonság, jobb gazdasági helyzet, nagyobb demokrácia. Keresik a szavakat az emberek. A kötődés a fontos. Jól lehetett látni az adatokból, hogy erős lokálpatriotizmusról beszélünk. Hogy pont milyen indokokat mondunk, hogy visszatérjünk, az mindig a környezettől függ. Az egy biztos, még egy háborút ez a nemzetrész nem fog tudni elviselni. A békét egy kicsit jobban, bár attól is tart, hisz az életszínvonal az elmúlt 30 évben stagnált jó esetben, rossz esetben erőteljesen romlott.

A magyar kormány itt a Vajdaságban indítottal el kísérleti jelleggel a gazdaságfejlesztési programot. Ennek látszik-e már valamilyen pozitív hatása?

Faragó Csaba: Igen. Amikor magas szintű kormányközi kapcsolatokról, elnöki, miniszterelnöki szintről beszélünk, és amikor ilyen hatékony gazdasági együttműködést látunk, akkor demokratikus, jogállami keretek között egy kérdést tehet fel az ember, hogy ebből a választóink, a saját országunk polgárai mit éreznek. Azt kell, hogy mondjam, hogy a határ mindkét, szerb és magyar oldalán élő magyarok is tisztában vannak a fejlesztésekkel, pontosan ismerik, azt is tudják azonosítani, hogy ez értük történik, és abszolút pozitív dolgokat kötnek hozzá, látják azt, hogy az a jövőbe vezető út. Amint azt említettem, a jövőkép itt sokkal pozitívabb, mint a többi régió esetében, egyes esetekben még a magyarországit is meghaladja. Nyilván ebben benne van az EU-s csatlakozás előszobája, azaz a várakozás, hogy valamikor 2025 és 2030 között Szerbia egy erős magyar segítséggel tudna csatlakozni az Unióhoz, de amikor ezek ténylegesen megjelennek intézkedésekben is, lehetnek akár infrastrukturális beruházások vagy szociális jellegű támogatások, és amikor ez érződni fog a lakosság körében, azt hiszem, hogy ettől jobb ajánló nem kell az Európai Uniónak, sem Magyarországnak.

Bauer Béla: Kiegészíteném Csaba gondolatait. Azt lehet látni, hogy ahol létrejönnek közös vagy egyéni vállalkozások, ott egészen érdekesen kirajzolódik az Osztrák-Magyar Monarchia hagyományos szerkezete. Azt gondolom, hogy a magyar gazdaságpolitikának nagyon fontos része az, hogy felismerte, hogy a Monarchia gazdasági szerepvállalása a mai napig kihat. Hogy ezt 70-80 évre felfüggesztettük, de ma mégis elő lehet venni, az nagyon fontos kérdés. Csatlakozva Csabához, azt gondolom, hogy a mai magyar kormányzat és azok a partnerkormányzatok, amelyek felismerték, hogy ez nem megy másként, hiszen a nyugat-európai érdek szemben áll ezzel az érdekkel, s a Monarchia kitalált gazdasága ellent tudott állni. Az, hogy ez mennyi idő alatt tud kialakulni és mennyi idő alatt tudja elhitetni egy nemzeti kormány a választóival, hogy ez a legfontosabb lépések egyike, azt nem tudom, de azt igen, hogy mindez része az identitásnak. Tehát ahogyan a felvidéken is érzékelhető egy gazdasági identitás, ami nem feltétlenül mindig pozitív, azokon a területeken, ahol ez a gazdasági identitás rávetül a hagyományos piacokra, valószínűleg nem negatívként fog előjönni.