Fotó: vasarnap.hu 

Az új Trianon-emlékmű látványterve. Mindenre emlékeztet

Június negyedikén, Trianon 100. évfordulóján az összes szomszéd államban egyszerűen csütörtök lesz, harmadika és ötödike között. Romániában ugyan idéntől már ünnepelnek az emberek, de az ottani ünnep még provokációnak is rossz, annyira semmi háttere nincs a románság körében a trianoni szerződés-aláírásnak. Nekünk, magyaroknak viszont fáj, határon innen és túl. Visszacsinálni nem lehet, legalábbis eddig nem sikerült, együtt kell vele élnünk. Emlékeznünk rá. Idén lesz századik éve, hogy fekete címlappal jelentek meg az újságok, Apponyi Albert pedig kereste a térképen, mi maradt Magyarországból, mert elsőre nem találta sehol az összezsugorodott hazát.

A századik évfordulón Magyarország él, fejlődik és tudja, merre tart. Egy életerős és jelentékeny közép-európai ország. Budapesten pedig egy percre megáll majd az élet. Történik ez azért, mert a főpolgármester így rendelte el, hogy a főváros is vegye ki a részét az emlékezésből. Karácsony Gergely, akinek a neve igen sokszor szerepelt itt, ebben a rovatban, és nem feltétlenül jó előjellel, épp talányos, néha kifejezetten kerge politikai vargabetűi miatt. Márpedig nem az a fontos, hogy valaki milyen ember ebben a versenyszámban, lehet valaki igazi gazember és remek adminisztrátor, vagy ellenkezőleg, egy tökéletes úriember, aki pocsék vezető. Mindenesetre az ötlet a tömegközlekedés leállításáról igazán szép szimbolikus gesztus, amelyre talán az örökké rohanó Budapest is vevő lesz. Száz évvel a tragédia után a főváros pontosan ugyanúgy fog lépni, mint az ország egésze, és egy pici percre talán valóban egységes jellege lesz Magyarországnak, egy gondolattal. Szinte mindegy, hogy áll-e majd az egész város, az egész ország, a központi akarat ott van mögötte, az emberek pedig vagy átérzik ennek a percnek a szimbólumértékét, vagy mérgelődnek, hogy megállt a villamos. De az biztos, hogy ebben az egy percben a nyüzsgő nagyváros, a tízmilliós csonkamagyarországi közösség nem a széthúzással fog foglalkozni, hanem pártokon és víziókon átívelő nemzetként fog létezni. Aztán megindul újra a metró, az autók áradata. Mert mi, magyarok is emberek vagyunk, nem egy hollywoodi film végén statiszták.

Ezért pedig igenis köszönetet kell mondani Karácsony Gergelynek. Egy nagyon aprócska jópont, amely nem teszi őt jobb politikussá, esetleg tehetségesebb városvezetővé. Ettől még nagyon könnyen belebukhat az egymást követő bakikba, amelyeket szinte naponta elkövet. Nem zárható ki, hogy valami más van a háttérben, egy belső alku a kormányzattal, hogy ezt a nagyon fontos napot legyen szíves tisztelettel békén hagyni. De az is lehet, hogy a budapesti főpolgármester a határon túli magyarok ügyében nem követi pártja és elvtársai eszmeiségét, hanem buzog a szívében valami közösségi érzés, lám, az „egymilliós” petíció aláírására is buzdított.

Egy városvezető számára jóval kisebb a felelősség, mint ami az ország vezetőinek vállán nyugszik, emellett a munka is nagyon embert próbáló, egyáltalán nem biztos, hogy erre mindenki alkalmas. Még akkor is, ha hajlandó kiállni és elindulni a választásokon, sőt azt akár megnyerni is képes, nem jelenti azt, hogy neki onnantól fogva ki van kövezve az útja a siker felé. Trianon nemzetstratégiai ügy, alkotmányos kötelesség emlékezni rá, történelmi felelősség a soha nem kezelt sebet igyekezni valahogyan begyógyítani. Óriási munka, amely emberöltőkön át tart, és nem tudni, mi a valódi cél. Mikor mondhatjuk azt, hogy igen, sikerült, Trianon a múlté, magyar és magyar meg tudja fogni egymás kezét. Ilyen helyzet valószínűleg soha nem alakulhat ki. De ahogy a történelem folyását nem látjuk előre, csak küzdeni tudunk azért, választott vezetők és sikeres kampánystratégák, önjelölt ügyeskedők és hétköznapi emberek, hogy valahogy a gyógyírt megtaláljuk. Kívülről nézve nem látszik, hogy Magyarország mennyire sokszínű és sokszor széthúzó nemzet otthona. Mi, akik itt élünk, tudjuk, hogy egyáltalán nem lépünk egyszerre, és nem is ugyanabba az irányba. Aztán mikor június negyedikén megáll egy percre az élet, akkor valóban hihetünk abban, hogy nem vagyunk mi széthúzó és civakodó emberek, lám, mégis van valami közös pont az életünkben, amely sokkal magasabb erkölcsi törvény az egyszerű létfenntartásnál. Egy ihletett, gyönyörű perc, 16 óra 30-kor, amelynek megéléséhez a legnagyobb nemzettragédiára volt szükség.