Az aluszékony Joe Biden nemrég éber üzletemberek előtt kikottyantotta a lényeget.

„Olyan lehetőség előtt áll most az USA, amely száz, százhúsz évente egyszer adódik egy ország életében. Új világrend alakul, amit nekünk kell vezetni, és egyesítenünk kell a szabad világot ennek érdekében!”

S ezután ahogyan szokta, megint lekezelt a semmivel, de szavainak élét most ez sem tompította.

Hiszen a világ újrafelosztása végül is – ha a mai Fehér Házból nézzük – tényleg aktuális.

Amikor a birodalmi méretű országok egy része gyengül, egy másik részük pedig erősödik, a geopolitika rögtön hangsúlyossá válik. Ilyenkor félelmek és ambíciók aktivizálódnak, nyers, birodalmi érdekeik lólábát persze mindig a magasztos értékek celofánjába csomagolva.

Amerika gyengül.

Donald Trump, érzékelvén ezt, a birodalmi költségeket moderálni akarta, ki is manipulálták gyorsan a hatalomból, még azon az áron is, hogy az amerikai Csernyenkót ültették a világkirakatba. Hogy aztán Trump visszatér-e, az a jövő zenéje, de a politikai vezérlőpultnál egyelőre nyüzsögnek a „progresszívek”. Ők töltik ki geopolitikai tartalommal Joe bácsi rövidülő ébrenléteit, s mivel az USA több milliárd dollár értékű fegyvert és technikát hagyott hátra, „parlagon” Afganisztánban, Bidennek ezt most Ukrajnába irányuló szállításokkal illik ellensúlyoznia – biztosítva a hadászati fegyver-lobbi jó közérzetét.

Kína erősödik.

A kommunista kapitalizmus vagy a kapitalista kommunizmus (lehet választani) már nem csak világkereskedelmi kihívó, jeges leheletét közelről érezni a technológiában és a fegyverkezésben is. Már kínai felségjel ékeskedik a Hold túlsó felén található egyetlen emberi objektumon, miközben a pekingi büdzsében a fegyverkezési költségek szívósan növekednek. Kína legtágabb geopolitikai helyzete bináris: nyugati határain ott az alig lakott, természeti kincsekben gazdag hatalmas szívóhatású Szibéria, keleten pedig a csendes-óceáni térség, vagyis a kínai-amerikai ütközőzóna. Kína stratégiailag sem Oroszország, sem az USA gyengülését nem bánná, bár közvetlen érdekei egyelőre inkább az oroszokhoz közelítik.

Oroszország, a globális birodalmi háromszög legtompább hegye, Jelcin után egy ideig erősödött, egy ideje viszont gyengülni látszik.

Az USA-nak nem volt érdeke, hogy Putyinékra egyenrangú partnerként tekintsen, tartott az oroszok és Európa túlságos – Washington számára „fenyegető” – barátkozásától. Nem kellünk partnernek, barátnak? Oké. Putyin erre az orosz birodalmi reflexek jegyében még tovább fejlesztette legfőbb „érvét”, nukleáris ütőerejének pusztító potenciálját, tudván, tudva, hogy Moszkvát ma is ez teszi még katonailag világpolitikai játékossá. Bejelentette az orosz nagytér feletti kizárólagos kompetenciáját, ami nem szép dolog ugyan, noha saját nagytere fölött minden birodalom – az USA kiváltképpen – ezt gyakorolja. Ukrajna így ma valóságos szakítópróba a világot maradéktalanul elpusztítani képes két atomnagyhatalom között, nem egyszerűen „mellékhadszíntér”, mint egykor Vietnam, avagy Afganisztán.

Ha túlingerlik a gyengülő medvét, az még jócskán képes rá, hogy a glóbuszt lángba borítsa.

Kissinger, aki a minap kimondta, hogy Ukrajna némi területi engedményei nélkül a béke aligha realitás, ismeri az oroszokat.

Soros, aki „idealista” hazárdjátékos és mindig mindenütt a káosz vámszedője, ellenben a medve további ingerlését ajánlja.

Kissinger tudja, mit beszél, Soros nem.