A vasárnapi koszovói helyhatósági választásokon a szerb fekete-vörös kormánykoalíció elszenvedte első komoly vereségét. Attól függetlenül, hogy végül is hány jelöltjüknek sikerült győznie a szerb többségű településeken.

Szertefoszlott ugyanis az az illúzió, hogy a Vučić-Nikolić-Dačić trió megkérdőjelezhetetlen tekintélynek örvend mindenhol, ahol szerbek élnek, Vajdaságtól Koszovóig, és bármit el tud fogadtatni velük - ebben az esetben az észak-koszovói szerbekkel azt, hogy el kell menniük szavazni, és megválasztani a Belgrád által támogatott jelölteket. Hiába apellált az államelnök a nemzeti érzelmekre, hiába szónokolt Gračanicában az első miniszterelnök-helyettes, hasztalan figyelmeztetett a súlyos következményekre a kormányfő, ha nem mennek el voksolni, felhívásuk pusztába kiáltott szó maradt a (volt) déli tartomány szerbek lakta vidékein. A szerb választók nagy többsége otthon maradt (szemben az albánokkal), és ezzel azt idézte elő, hogy valósággá válhat a nacionalisták rémálma: albán vezetőket választanak a szerb települések élére.

Egyes belgrádi elemzők máris nemzeti tragédiaként értékelik, ha például Mitrovica, a koszovói szerbek legerősebb védőbástyája, albán kézre kerülne. Az alacsony részvétel ugyanis nem érvényteleníti a helyhatósági választásokat, attól, hogy a szerbek a bojkottot választották, az albánok nem ezt tették és az eredmény még érvényes marad.

Kiderült, hogy a kormány nem tudja megzabolázni a mitrovicai ultranacionalistákat annak ellenére sem, hogy sokmilliós dotációval tartja fenn intézményeiket, állást és kiváltáságokat szavatol számukra, szemet húny afölött, hogy nem fizetnek adót, se villanyt, se egyéb közmű kiadásokat. Ezzel súlyos csalódást okozott Brüsszelben is, ahol a Catherine Ashton főképviselő bábáskodásával megkötött egyezménnyel már-már megoldottnak hitték a szerbek integrálódását a koszovói államba, és a Belgrád-Pristina kapcsolatok fokozatos normalizálását.

Félő, hogy a kudarc az uniós felzárkózás ügyét is megakasztja, és így mindannyian vesztesei leszünk annak, ami vasárnap Koszovóban történt.

A mitrovicai szavazóhelyiségekben történt komoly incidensek – az álarcos huligánok behatolása, az urnák szétverése, a választók molesztálása – már csak betetőzik a kudarcot. Hiába vádolják Vučićék a Vojislav Koštunica vezette ultrakonzervatív szerb demokratákat és a hasonszőrű csoportokat, hogy mérhetetlen kárt okoztak az államnak, földig rombolták tekintélyét a külföld előtt és tulajdonképpen az albánok malmára hajtották a vizet, a lényeg az, hogy Belgrádnak nincs befolyása a koszovói szerbek többségére. És ebben maguk a mostani kormánypártok, vagy eszmei elődjeik is ludasak: ők ültették el bennük a nemzeti felsőbbrendűség érzését, azt, hogy nem lehetnek kisebbségek, különösen a lenézett „siptárokkal” szemben, akikkel különben sem hajlandók együtt élni.

Mi sem természetesebb, hogy ebben a környezetben kiváló táptalajra találnak Koštunicáék érvei, hogy a szavazással tulajdonképpen beteljesítik Koszovó függetlenségét. Miért is változtatna a mostani zavaros helyzeten az a mitrovicai, aki úgy él a törvénytelenségek eme tengerében, mint hal a vízben? És ráadásul még a szenvedő, elnyomott patrióta szerepét is eljátszhatja. A volt kormányfő egyébként tagadja, hogy pártjának aktivistái verték szét a szavazóhelyiségeket, szerinte a szerb titkosszolgálat cselekedetéről van szó, a kormány így akarta semmissé tenni a siralmas eredményt, és elterelni a figyelmet kadarcáról.

A hazugságok előbb-utóbb kiderülnek, de az már most nyilvánvaló, hogy a Dačić-Vučić kormány nem varrhatja Hashim Thaci nyakába sem a szégyenteljes mitrovicai ramazurit, sem az alacsony részvétel miatti felelsősséget. Pristinának éppenséggel az volt az érdéke, hogy a szerbek is tömegesen voksoljanak, mert ez az integrációt szolgálta volna. Sajnos, erre még várni kell.

J. Garai Béla