A magyarok és németek vesztesége Horvátországban és Bácskában 1944/45-ben és a háború után című kiadvány most jelent meg Zágrábban az ottani Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság, a budapesti Croatica Kiadó és a zágrábi Nova stvarnost kiadásában. A kétnyelvű (magyar, horvát) könyv társszerzői Bognár András akadémikus, Horváth M. László és Vladimir Geiger. Közülük Horváth M. László látogatott el szerda este Szabadkára, hogy a kutatásaik publikált eredményéről beszéljen, illetve Matuska Márton publicista és dr. Mészáros Zoltán történész méltatta a kiadványt.

„Nálunk nincs tabutéma. Nem volt, nincs és nem is lesz soha” – mondta a könyvbemutató kezdetén Weiss Rudolf, a Német Népi Szövetség elnöke azt indokolva, hogy miért került sor a könyv szabadkai bemutatójára. A párt tevékenysége egyrészt arra irányul, hogy elérje, szolgáltassanak igazságot a jugoszláviai németeknek a velük szemben a II. világháború után elkövetett jogsértések miatt. Kérik a kártalanítást az elkobzott vagyon miatt, illetve emlékhelyet szeretnének az ártatlanul kivégzett németeknek.

„A második világháború folyamán térségünkben a legtragikusabbnak nevezhető sors a különböző kisebbségeknek jutott. A nemzetállami törekvések jegyében kialakult nemzetállamok már a háború előtt is nemzeti homogenizációra, a nemzeti kisebbségek asszimilálására törekedtek, de Közép-Európában ezt adminisztratív eszközökkel (iskolapolitika, a többségi nemzet hivatalos nyelvvé tétele, illetve használatának kötelezővé tétele stb.) igyekeztek elérni, és nem törekedtek a kisebbségek elűzésére vagy fizikai megsemmisítésére, s a királyi Jugoszlávia területén is elsősorban ilyen jellegű politika érvényesült a nemzetiségekkel szemben” – olvasható a könyv egyik recenziójában dr. Sokcsevits Dénes tollából.

Horváth M. László, a könyv egyik szerzője elmondta, azért írták meg a könyvet, mert szerették volna elmondani, hogy mi történt azután, amikor ez a politika a II. világháború végén Jugoszláviában megváltozott.

– A munkatársaim közül sokan egyáltalán nem tudtak arról, hogy ilyesmi megtörtént. Horvátországban ez az első könyv, ami az ottani magyarság veszteségeiről beszél. Az oldalakon több mint ezer név szerepel, közülük 570-et a partizánok végeztek ki, a többi katonaként esett el a harctéren. A II. világháborúban Jugoszláviában egyes adatok szerint 410 ezer katona vesztette életét, és 1 millió 280 ezer civil. Napvilágot láttak olyan adatok is, amelyek sokkal kevesebb halottról számoltak be, de ezek eléggé problematikusak, hisz csupán 2 ezer magyar áldozatot említettek és 28 ezer németet, holott a valós adatok a németek esetében 90 és 100 ezer között vannak – mondta Horváth M. László.

Elmondta, hogy az Európai Bizottság szerint Jugoszláviában csak a háború után 570 ezer ember halt meg: németek, magyarok, horvátok, bosnyákok, olaszok... Tehát nagyjából 3-4 Szabadkányi lakos. Kelet-Németországban, ami akkor már szovjet irányítás alatt volt, csak 43 ezer embert öltek meg. Ez is azt bizonyítja, hogy a jugoszláv hatalom volt a legkegyetlenebb egész Kelet-Európában. Korabeli szemtanúk szerint a rendőrség tagjait a csőcselék közül verbuválták, akik azután válogatás nélkül rendezték a vérfürdőket. Horváth M. László szerint ezeknek a csoportoknak a parancsnoka Tito volt. Emlékeztetett arra, hogy a marsall 1945-ben, szabadkai látogatása alkalmával azt mondta, hogy kitakarították ezt a várost. Josip Broz előkelő helyet kapott a XX. század nagy népirtóinak a listáján is. Különféle névsorok léteznek, s ezeken Tito neve elől, a 10. és 13. helyen szerepel.

Horváth M. László feltette a kérdést, hogy csak a bosszú volt a vérfürdők oka? Szerinte nem. Ivan Rukovina tábornok egyik kijelentésére emlékeztetett, aki nyilvánosan bevallotta, hogy a népirtásoknak az volt a célja, hogy megváltoztassák Vajdaság etnikai összetételét. Már 1938-ban voltak olyan elképzelések, hogy ha Vajdaságból kiűznének 500-600 ezer németet és magyart, akkor Vajdaság örökre Szerbiáé maradhatna.

Matuska Márton, aki elsőként foglalkozott a vajdasági atrocitásokkal, a könyvbemutatón úgy fogalmazott, el volt képedve amiatt, hogy milyen sokáig folyhatott nemzetiségi alapon emberek tömegeinek a kiirtása, s erről a világ 50 évig hallgatott, pedig mindenki tudta, hogy mi folyt a Délvidéken. Tito halálakor pedig a világ vezetői egymást taposva tolongtak a koporsó mellett, mondván, hogy az emberiség mekkora embert vesztett. Sokáig Matuska Márton sem tudta, hogy Horvátországban mi történt. Kellett hozzá három bátor ottani ember, akik elsőként foglalkoztak ezzel, hogy felhívják a figyelmet az ottani áldozatokra, mondta.

Dr. Mészáros Zoltán történész a két térség II. világháború utáni történelmét elemezve azt mondta, hogy a vajdasági és a szlavóniai „felszabadulás” egészen más volt. Vajdaságban a kiürített területekre jöttek be a felszabadítók, Szlavóniában viszont folyamatos volt az ellenállás. Zágrábot is csak 1945. május 9-én sikerült elfoglalni.

Mészáros elmondta, a németek a briteknek akarták megadni magukat, de azok arra utasították őket, hogy a partizánok előtt tegyék ezt meg. A partizánok pedig sokukat lemészárolták Bleiburgban. Ennek ellenére a partizánok, illetve a formálódó jugoszláv hadsereg, nem nagyon változtatott a módszerein. A világpolitikai helyzet az volt, hogy a szovjetek megszerezték a Kelet-Balkánt, és egy nyugatra forduló hadművelettel Macedóniát és Szerbiát is. Ide követték őket a partizánok. A szovjeteknek Berlin minél előbbi elérése volt a cél, a partizánok pedig felállították a helyi hatalmat, majd kijárási tilalmat rendeltek el, összeszedték az embereket, és sok esetben kínzások után kivégezték őket.

A nagyhatalmak Potsdamban döntöttek a németek sorsáról. Az 550 ezerből csak 4000 maradt Jugoszláviában. A magyarokat illetőleg az Akadémiai Vegyes Bizottság Mészáros Zoltán szerint nem végzett tökéletes munkát. Először szakirodalmi kutatást kellett volna készíteniük, azaz felmérniük, hogy melyik településen melyik hadsereg és mikor tartózkodott, és csak ezzel összefüggésben megnézni, hogy mikor történtek a vérengzések.

Németh Ernő