Tessék–lássék

A kulturális stratégiáról – először

Amikor ezt a jegyzetet írom, péntek reggel, már zajlik az a nyilvános, ahogy mondani szoktuk, közvita, amihez az MNT alig egy hete, október 19-én adta áldását, s ami a mai napig Versecen (24-én), Zomborban (25-én) és Nagybecskereken (27-én) már nem csak megtörtént, hanem immár véget is ért, lévén, hogy november 4-én a Szabadkán tartandó megbeszélésen a vajdasági magyar kulturális élet képviselői mellett a kérdésben érdekelt magyarországi vendégek is részt vesznek majd, kezdve a Nemzeti Erőforrás Minisztériumától, ahol már illemből adódóan sem illik parázs vitát folytatni. Mindebből nem nehéz arra következtetni, hogy az egész akció csak afféle látszat tevékenység, tessék-lássék igyekezet, s nem az a cél szülte, hogy ezt a terjedelmében valóban impozáns anyagot minél alaposabban, többen megvitassuk. Azt nem tudom megítélni, hogy miért ennyire sürgős az MNT-nek a Vajdasági magyar kulturális stratégia 2012–2018 „megvitatása”, hogy például öt nappal a közvitára bocsátást követően már meghirdette az első megméretést, amikor a több mint 270 oldalnyi internetes szöveget aligha érkezett bárki is alaposabban áttanulmányozni, kijegyzetelni, véleményezni. Ezt nyilván a Stratégia elkészítőinek és szorgalmazóinak kellene megindokolniuk, ahogy azt is, hogy miért maradt ki például Zenta, Kanizsa, Topolya, Óbecse vagy Újvidék a lehető helyszínek közül. S miért vélik, hogy a szabadkai megbeszélés nyilvánosságát olyan mértékben szélesíteni kellene, hogy az érdemi véleménycsere helyett óhatatlanul kirakat jelleget fog ölteni, hamis képet mutat. Egyetlen percig sem gondolom, hogy Versec, Zombor és Nagybecskerek nem lenne alkalmas színhelye az efféle megbeszéléseknek, sőt, örvendetes, hogy nem feledkeznek meg róluk, de az imént felsorolt városokat sem lenne szabad mellőzni, ha már vajdasági stratégiát készítettek.
Kétségtelen, hogy nagy vállalkozás eredményét prezentálja az MNT, ugyanakkor az sem biztos, hogy ezt a fontos dokumentumot, amely évekre meghatározná, mi több, bebetonozná a vajdasági magyar kulturális élet alakulását, nem lehetne, nem lenne ésszerűbb rövidebb formában s nem csak interneten közzétenni. Ahogy az is megfontolandó lett volna, hogy véleménynyilvánítást nem kellett volna előbb szakterületek szerint szervezni, s utána plenáris összejövetelen összegezni. Azt ugyanis senkitől sem lehet elvárni, hogy a tőle távolálló problematika iránt olyan intenzív érdeklődést mutasson, mint amilyent saját szakterülete iránt érez. Felesleges a levéltárosoktól vagy a muzeológusoktól elvárni, hogy avatottan, elmélyülten foglalkozzanak az irodalom vagy a színház problémáival, és viszont, akkor is, ha mindezek a területek együtt a kultúra egészét képezik. Ha már a kultúra egészét hoztam szóba, azt sem hallgathatom el, hogy hiányolom a humán tudományokat, amelyek, ha akarjuk, nem tartoznak a szigorúan vett kultúra szférájába, de például az irodalom vagy a színház vonatkozásában nem is függetleníthetők ettől, lévén hogy mindezek nem létezhetnek tudományos háttér, kutatások, kontextus nélkül.
Szeretném hangsúlyozni, hogy bár a több mint húszfős csapat (még ha összetételét illetően fenntartásaim is vannak!) munkájának eredményeként valóban nagy és gazdag anyagot kaptunk, elsősorban a számos diagram, táblázat, kimutatás, statisztika érdemel figyelmet, szolgálhat tanulsággal, ugyanakkor bizonyos belső aránytalanságok, felesleges ismétlődések vannak, és sok a szólamszerű megfogalmazás. Mind ez céltudatosabb szerkesztéssel elkerülhető lett volna. Nem vitatom el a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vagy a levéltárak és múzeumok fontosságát, kivált, ha a hagyomány megőrzéséről és tudatosításáról van szó, de mintha az anyag egészén belül túldimenzionáltak lennének. Szűk szakmai jellegű részletek is helyet kaptak ebben az anyagban, amelynek rendeltetése elsősorban az lenne, ha jól értelmezem a stratégia fogalmát, hogy tömör áttekintést adjon a kultúra egészének és területeinek múltjáról meg jelen állásáról, majd ezt követően vázolja a lehető perspektívát, a szükséges teendőket, azzal, hogy a részletekkel területenként külön dokumentumok foglalkozzanak. Így pontosabban fogalmazódnának meg a szándékok, a feladatok és elkerülendő lenne a fárasztó terjengősség is.
Mivel az egész felettébb terjedelmes, sőt terjengős anyagot napok alatt sem sikerült szükséges módon abszolválni, elsősorban a bevezető fejezetet és szakmai illetékességem okán a hozzám közelebbi irodalmi és színházi részt igyekeztem megismerni (ez lesz a következő két Portéka témája!), nem merem teljes határozottsággal állítani, de bizonyos jelek alapján nem egész ok nélkül gyanítom, hogy a stratégia megálmodói és kidolgozói elsősorban az MNT-hez közeli intézményekre figyeltek, s egyáltalán vagy kevésbé azokra, amelyeknek nem társalapítója az MNT, vagy amelyek nem tartoznak a kiemeltnek minősítettek körébe. Ha ez a feltevés bizonyságot nyerne, akkor viszont az egész Stratégia kompetenciája, összvajdasági jellege válna kérdésessé.
Végezetül néhány példa arra, hogy nem alaptalanul utaltam arra, hogy a Stratégiába nem való mozzanatok, mondatok is olvashatók:
Nem ártott volna elgondolkodni azon, hogy van-e itt helye annak a megrovásnak, amellyel az „újvidéki értelmiségi elitet” illetik, hogy kultúránk több megnyilvánulását, jelenségét vidékiesnek, provinciálisnak tekinti, amikor ennek jogtalanságát (vagy jogosságát!) példákkal nem támasztják alá. Kivált, mert ugyanennek a mondatnak az elején ennek a bizonyos elitnek felkészültségét és felvértezettségét dicsérik, amiből mégis arra lehet(ne) következtetni, hogy észrevételeiket a minőség – pont annak – érdekében teszik, ha teszik, mert szerintem nem kellő mértékben teszik, ami elvként a Stratégiában is megfogalmazódik.
Hasonlóképpen problematikus az a megjegyzés, amit a Magyar Tanszék kapcsán tesz a Stratégia. Nevezetesen, hogy ötvenkét évvel a Magyar Tanszék megalapítása után a huszonegyedik század „kommunikációs csatornájának egyikén ekképpen fogalmaztak a hallgatók: »a tanszék egy bélyeg, amit magunkon viselünk«”. Ha ez azt jelenti, hogy púp a hátukon, megbélyegzi, stigmatizálja őket, mert jelentheti, akkor a Stratégiának ezzel vitatkoznia kellene, nem szólva arról, azon sem ártott volna elgondolkodni, mit keres egy ilyen alkalmi megjegyzés ebben az anyagban, ami mögött az sem kizárt, hogy néhány sikertelen vizsga emléke áll.
Ez csak két példa arra, hogy a kevesebb több lenne, hogy a közvita lebonyolításához hasonlóan a Stratégia szövege sem mentes a látszat megoldásoktól.
Gerold László

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban