Szemben a teátrummal

A kulturális stratégiáról – másodszor

Ahogy a múlt heti jegyzetemben jeleztem, az általános észrevételek után az MNT által létrehozott munkacsoport Stratégia-tervezetének két részfejezetével fogok itt foglalkozni, előbb a színházzal, majd egy hét múlva az irodalommal. Mindkettő csalódást okozott. A színházi rész azért, mert nem célratörően egzakt, érvelés tekintetében vagy elnagyolt, vagy következetlen, hol felesleges ismétléseket tartalmaz – mint a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház vonatkozásában –, hol fontos részletekkel adós marad – mint a bevezetőben kiemelt Művészeti Akadémián folyó színészképzés, mellyel, bár színjátszásunk alappillérének tekinti, a Stratégia nem foglalkozik –, hol pedig lényeges dolgokról feledkezik meg – mint a nagybecskereki gyerekszínház, vagy az ún. alternatív-vállalkozások –, s így messze elmarad attól, ami egy ilyen jelentős dokumentum esetében nem csak várható, hanem szükséges lenne, emellett nyelvileg (látni fogják az idézetekből!) slendrián, bántóan magyartalan is.
Ahelyett, hogy minden olyan részletre kitérnék, amiről jegyzetet készítettem, inkább néhány fontosabbnak vélt mozzanattal foglalkoznék. Elsősorban a fejezet bevezetőjével, majd pedig a Vajdasági Magyar Nemzeti Színházzal kapcsolatos résszel.
Miután arról értesülünk, melyik az a hét alapintézmény, amely meghatározza a vajdasági magyar hivatásos színházi életet, a tervezet a vajdasági magyar színház mibenlétét próbálja definiálni. Ekképpen: a Stratégia „azt a feladatot is magában hordozza (!), hogy átgondolásra kerüljön, mit kell a vajdasági magyar színház alatt érteni, melyek azok a meghatározó jegyek, amelyek ezeket az intézményeket, illetve társulatokat a vajdasági magyar kulturális élet egészében is meghatározó jellegűvé, nemzetileg megtartóvá, ugyanakkor művészi kihívásoknak megfelelő intézménnyé teszik”. Bár kissé nyakatekert mondat, de érthető, hogy hova kíván kilyukadni. Oda, hogy a vajdasági magyar színháznak alapfokon nemzetinek kell lennie, amivel lényegében nem is lenne baj, ha ez a szempont nem lenne túlhangsúlyozott s nem lebegne a levegőben. Szép, hogy a Stratégia a „színházak magyarságát” szorgalmazza, „közösségi szempontból értékteremtő szerepüket” hangsúlyozza, de adós marad azzal, hogy ez miben nyilvánul(hat) meg, mitől lesz egy előadás vagy egy repertoár magyar, sőt kisebbségi magyar, és a másik nem. Esetleg a nyelv által, gondolhatnánk, csakhogy a Stratégia szerint a nyelv nem elegendő garancia arra, hogy a „nemzeti önazonosság őrzésében és ápolásában” jeleskedjen, kivált, mert „szinte egyik színházunk sem törekszik, ritka kivétellel, a beszéd, a magyar nyelv beszéde (!?) és általában a verbális kommunikációs eszközök, a nyelv kézzelfogható (!) fejlesztésére, ápolására”. A dilemmát tovább bonyolítja a tánc- és mozgásszínházzal kapcsolatos észrevétel, mely szerint ez a forma „akkor tekinthető a magyar kultúra részének, amennyiben a magyar kulturális örökség hagyományára, elemeire építve teremt új értéket”. Vagyis: ha jól értem, tánc- és mozgásszínházi előadások nem mellőzhetik a csárdás vagy a palotás elemeit, mert táncban többek között ez a mi nemzeti hagyományunk.
Anélkül, hogy szándékom lenne elvitatni a színháznak mint legközösségibb művészeti ágnak közösséget mozgósító, összetartó szerepét, de mivel művészetről van szó, s nem politikai nagygyűlésről, egy előadás esetében elsődleges értékítélő szempont mégis a művészi megnyilatkozás színvonala kell, hogy legyen, ami a nézőkben őket érintő gondolatokat ébreszt, ezek lehetnek nemzetiek is, de csak akkor van létjogosultságuk, ha színházesztétikai mércékkel mérhetők. Nem „ugyanakkor”, hanem elsősorban kell művészi kritériumoknak megfelelni. Mert gondoljunk csak bele: mitől lesz és miért legyen egy Molière-vígjáték vagy Shakespeare-királydráma magyar? Sőt bármelyik magyar szerző művének előadása sem attól jó, hogy magyar embör írta!
A fejezet másik sarkalatos pontja az MNT által oly makacsul erőltetett Vajdasági Magyar Nemzeti Színház ügye, amiről – utalva a szándék végiggondolatlanságára – annak idején kimerítően magam is írtam. Az ötlettel kapcsolatban nem sok újat tudnék mondani, azt azonban mindenképpen megjegyezném, hogy a Stratégia sem tartalmazza azt az alapmozzanatot, amely az elképzelést indokolná. Nem vállalkozik a vajdasági magyar színházi helyzet kritikai felmérésére, amely alapján indokolt lenne a VMNSZ megalakítása, hogy szükség lenne egy színházra, amely a neve mellett tartalmilag is fedné a fogalmat. Mert az, hogy tájoljon, ápolja a szép magyar beszédet, klasszikus és kortárs műveket játsszon színvonalasan, ápolja a vajdasági magyar drámaírást, kapcsolatot teremtsen a régió színházaival, legyen felolvasószínháza, díjazza az évad legjobbját, legyen saját színitanodája (minek, ha az egyetemet végzettek elhelyezkedése is problémás?), nem indokolja a létrehozását, mivel mindez a jelenlegi színházi gyakorlatnak is része. És az sem biztos, hogy a Népszínház jelenlegi áldatlan helyzetének felszámolását így kellene, ezzel lehetne megoldani. Nem is az önállósodás a kérdéses, bár nagyon át kellene gondolni, mit nyerünk, és mit veszítünk általa, sokkal inkább azzal kellene törődni, hogy végre legyen megfelelő színpada és próbaterme a társulatnak, kivált, mert a kilátások szerint a színház felépítésére még évekig várni kell. ha valamire, hát erre kellene stratégiát kidolgozni.
Annak ellenére, hogy a Stratégia tartalmaz okos, követendő elképzeléseket (pl. a Tanyaszínházzal kapcsolatban), a színházi fejezet ebben a formában lényegében elhibázott (számos fogyatékosságát nem említettem!). Nagyon is illik rá az az idézet, amivel Koltai Tamás, a kiváló magyarországi kritikus zárja egyik vitaírását, melyben Anouilh Becket-drámájára hivatkozva említi azt a mondatot, amit a darabbeli bíboros mond a pápának: „Nekünk, Szentatyám, nagy erőt ad, hogy nem tudjuk pontosan, mit akarunk. A szándékok teljes bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik”.
Gerold László

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban