A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Köd előttünk…
Betűméret:
Bólintok. Tudom. Tapasztaltam. Bácskában végig, északtól délig – ahogy a szólás mondja – „Olyan köd van, hogy még a bicsak is megáll benne”. Igazi őszi köd. Novemberi. Amikor az ember nem lát tovább az orránál, ha autósról van szó, akkor ez az autópályán két-három szaggatott vonalnyi távolságot jelent. S miközben kimeredt szemmel figyelem az utat, a kellemetlenben valami kellemesre gondolván, azon mélázok, hol van már az a kedves ősz, amelyik „beszökött” Párizsba és Ady versében „suhant nesztelen”. Vagy melyet Tóth Árpád azért foglalt versébe, mert úgy érezte, hogy akkor „a szénaillat visszatér”. Amit nem igazán értek, de hogy szép, az kétségtelen. Ha már Tóth Árpádot említettem, eszembe jut csodálatos Verlaine-fordítása, az Őszi chanson. Mondom is, megtehetem, magam vagyok, fennhangon: „Ősz húrja zsong, / jajong, búsong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón”. A vers szépsége felejthetetlen, de a vége elszomorít. Magam elé meredek, talán azért is, mert egyre inkább nyomaszt, ahogy körülöttem, mint Juhász Gyula egyik versében: „Zúdul a köd”, beborít az „ég hamufellege”, ahogy, Poe, a hollót megverselő nagy krimiíró fogalmazott, ami alól hiába tekintek jobbra-balra. Nem látni, alig néhány méterre sem, mi „gunnyaszt a vén ég alatt”, tér vissza emlékeim közül ismét Juhász Gyula. Netán „gyolcs ködökbe puha varjak ülnek”, ahogy József Attila képzelte?
Elég volt a költészetből! – figyelmeztetem magam. Ne képzelődj, az utat figyeld! Hiába. Amikor tekintetem az anyós ülésre téved, meglátom a Magyar Szó friss számát, és eszembe jutnak az utóbbi hetekben olvasott kincstári csinyovnikok önelégült optimizmusától csöpögő cikkeik kultúránk felvirágoztatásáról, miközben valójában burjánzik a dilettantizmus (kezdő írókkal többhasábos interjúk készülnek, míg másokról tudomást sem veszünk, másodrendű nemzetközi írótalálkozókat tartunk, silány folyóirat-prezentációk jelennek meg, nincs szakmai hitellel rendelkező, szókimondó kritikánk, számos gyengécske könyvről nem írunk, ha igen, bíráló szó nélkül stb.), menekülésként képzeletem ismét a költészet tájaira siklik. De most Petőfi ugrik be, aki miközben azt kérdezi, „Hol a boldogság mostanában”, azt tapasztalja, hogy készülődik a „téli világ”. Kint is, bent is.
És innentől már nincs költészet, csak valóság van. És nincs szebb jövő. Csak köd van. Pontosabban szavakból gomolygó ködképek vannak. Álmok arról, hogy nemzeti színházat csinálunk, amikor a színészeknek évek óta nem tudunk normális munkafeltételeket biztosítani; arról, hogy gazdag folyóirat kultúránk van (amibe már évek óta nem létező folyóiratot is létezőnek vélünk!), amikor egész Vajdaságban nincs két üzlet/kioszk, ahol lapjaink megvásárolhatók; arról, hogy könyvkiadóink egyesülését hozzuk létre, amikor nincsenek könyvesboltjaink, ahol hazai és behozatali könyveket lehetne venni; arról, hogy a színészképzést sarkalatos kérdésként kell kezelni, miközben kultúránk alapdokumentumában egyetlen mondattal sem foglalkozunk az évtizedek óta létező egyetemi szintű oktatási formával; amikor fennen hirdetjük nyelvünk ápolásának és nemzet(iség)i önazonosságunk tudatosításának fontosságát, miközben Stratégiánk zörög a magyartalan és értelmetlen mondatoktól; arról, hogy utat fogunk mutatni, miközben közhelyeket gyűjtünk csokorba; amikor jövőnknek akarunk irányt szabni, miközben sem a múltunkról, sem a jelenünkről nem tudunk teljes értékű, objektív képet adni; arról, hogy nyitottan gondolkodó, széleskörűen látó nyilvánosságunk legyen, miközben a nyitottság szabadságának merev rendelkezésekkel, kizárásos helyzeteket teremtő listákkal magunk vetünk gátat; amikor decentralizációt hirdetünk, miközben a legerősebb központosítást gyakoroljuk, amikor demokratizációról beszélünk, de arra is képtelenek vagyunk, hogy mások véleményét nem hogy elfogadjuk, de akár meghallgassuk; amikor az gondoljuk, hogy az utolsó szó a sajtóban csak minket illet meg, az ellenvéleményeknek nem adunk teret; amikor merész terveket szövünk, holott nem tudjuk, miből…
Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy közvita helyett csupán dokumentum-ismertetőket tartunk.
Hogy ősz van, amikor köd gomolyog a tájon, az természetes, az viszont már kevésbé természetes, tisztelt stratégák, hogy a ködöt mi magunk hozzuk létre. Hogy kultúránkat ködevésre kárhoztatjuk.
A világban való biztonságos közlekedésünk érdekében a ködöt talán inkább eloszlatni, mint növelni kellene?
Gerold László
(Az illusztráció Penovác Endre festménye)
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
