Jelen-létünk

Régóta foglalkoztat a kérdés: amikor nemzeti-kisebbségi megmaradásunk föltételei között a kultúrát, ennek minden területét említjük, akkor vajon csak arra gondolunk, arra kell gondolni, hogy itt, ebben a közösségben, ahol kisebbségként élünk, jelent megtartó erőt a művelődés, a nemzeti kultúrához való ragaszkodás, ami persze nem lehet kétséges, vagy az is kell, hogy beletartozzunk saját nemzeti közösségünkbe, a közös nyelv által teremtődött kultúrába? Elegendő, ha kisebbségként őrizzük, ápoljuk azt a kultúrát, amit a nyelv által hoztunk és hozunk létre, vagy az is szükséges, sőt nélkülözhetetlen, hogy szerves tartozékai legyünk az egész nemzeti kultúrának?
A válasz, bármennyire is egyszerűnek látszik, nem könnyű. Nem azért, mert körünkben bárki is azt gondolná, hogy elegendő lenne a magunk szűk, sőt egyre inkább szűkülő körében jól teljesíteni ahhoz, hogy a magunk által művelt terület, az irodalom és a színjátszás valamelyest biztosítsa nemzeti-kisebbségi megmaradásunkat, hiszen tudjuk, hogy egyetlen kis(ebbségi) kultúra sem lehet hosszú életű, ha nincs kapcsolatban az ún. anyakultúrával. Inkább azért, mert ez a kapcsolat kisebbségi és többségi azonos nyelvű kultúrák között nem jöhet létre a többségi kultúra figyelme, segítése, ösztönző hatása nélkül, amin nem az anyagi segítséget értem (bár azt is!), hanem azt a felismerést, hogy a kisebbségi nemzeti kultúrát be kell kapcsolni a nagy egész vérkeringésébe. Téved a nagy nemzeti kultúra, ha a kisebbségit szegény vidéki rokonnak, s nem önmagával egyenlő családtagnak tekinti. Ezzel nem csak a kisebbségi kultúra létét teszi bizonytalanná, de maga is szegényebb lesz.
Ugyanakkor kétségtelen, s ezt a kisebbségi kultúrának tudnia, elfogadnia kell, hogy a nagy egészbe való integrálás nem lehet kritikátlan. A kisebbségi kultúrára is ugyanazok a mércék vonatkoznak, mint a többségire. Ahogy a kizárás, ugyanúgy a feltétel nélküli befogadás is elfogadhatatlan.
Csakhogy egy dolog az elmélet, amivel aligha lehet gondja bárkinek is, és más dolog a gyakorlat, ami már cseppet sem mondható problémátlannak.
Azon még jót mosolyogtam, amikor valahol a hetvenes évek kezdetén, ha jó emlékszem, a szabadkai színházi előadásokról írt cikkeimet a Világszínház című rovatban közölte az akkori egyetlen szaklap. Később szerencsére rendeződött a félreértés, az itteni magyar színházi produkciókról szóló írásokat a magyarországi előadásokról írt kritikák között jelentetik meg. De nem mindenütt történt így. A POSZT névre hallgató magyar országos színházi fesztivál protokollja pontosan meghatározza, évente hány határon túli magyar előadás kaphat helyet a műsorban. S ez még abban az értelemben, hogy a legjelentősebb magyar színházi seregszemlén mindenáron legyen határon túli előadás, akár figyelmes gesztusként is felfogható lenne, ha nem zárná ki, hogy mindegyik versenyképes határon túli előadás jelen legyen a pécsi találkozón. Ha öt, akkor öt, ha egy sem, hát egy sem. Hasonló a helyzet az irodalmi díjak esetében is. Bizonyos díjak esetében előírják, hogy az egyik díjazott határon túli legyen. Ez ugyanúgy szép gesztus, mint ami a színházi fesztivál esetében is kifejezésre jut. Sőt az irodalom világában talán szükséges is, mivel az irodalmi termés áttekintése szinte lehetetlen. Nem utolsósorban azért, mert az év közben megnyilvánuló kritikai érdeklődés szinte figyelmen kívül hagyja a határon túli könyvek méltatását. Jobb folyóiratok csak nagy ritkán közölnek kritikákat például vajdasági magyar könyvekről. Akkor is vagy baráti kapcsolat által, vagy vajdasági kritikustól. Holott mind az előbbi, mind pedig az utóbbi óhatatlanul is nélkülözi a szükséges szakmai véleményt. Az ilyen kritika van, az író és kiadója joggal örül is, de az irodalom számára igazi haszon nincs belőle, nem lehet, mert vagy nincs benne értékítélet, vagy ez egyoldalú, hízelgő, udvarló, baráti, akkor sem hiteles, ha itteni kritikus írja, aki nem szívesen vállalja a szókimondással járó kellemetlenségeket, s inkább eltekint attól, hogy véleményét közölje (kivált, ha erre az itteni sajtóban sem vállalkozik!).
Hogy mindez ismét eszembe jutott, annak oka, hogy a közlemúltban az egyik magyarországi folyóirat nagyobb válogatás keretében több vajdasági szerzőtől közöl verset, novellát, fordítást. A blokk impozáns, hiszen költőink, íróink jeles szlovén, szerb szerzők mellett szerepelnek. Ugyanakkor kritikátlansága miatt megtévesztő is. Szép gesztus felhívni a figyelmet határon túli magyar alkotókra, de nem biztos, hogy ezt így, tömbösítve kell tenni, ahogy norvég, portugál vagy afrikai szerzők bemutatásakor teszik. Inkább az lenne ajánlatos, hogy a magyarországi költők, prózaírók között, társaságában kapjanak helyet a határon túliak is, ha erre érdemesek, és ha már az egyetemes magyar irodalom eszméjét valljuk. Arról nem is szólva, hogy a tömbösített közlés óhatatlanul is megengedi gyengébb művek publikálását, ami viszont megtévesztő, sőt kontraproduktív. Egyrészt, mert ezek szerzői úgy érzik, s joggal, hogy befogadásuk egyben értékítélet is, másrészt pedig mert ezzel a vajdasági kritika kerül visszás helyzetbe. Lehet-e művekről elmarasztalóan szólni, kritikát nélkülöző magyarországi befogadás után?
Hogy visszatérjek a jegyzetet bevezető gondolathoz!
A nyelvi kultúra valóban a nemzeti-kisebbségi fennmaradás egyik, bár nem egyetlen feltétele, de ahhoz, hogy ennek a kultúrának irodalmi vonatkozásban értéktudatosító szerepe is legyen, megbízható szakmai véleményezésre van szükség, amit viszont csak akkor lehet gyakorolni, ha kritikánk az anyakultúra részéről ehhez pártatlan, szakmailag megbízható támogatást kap.
Gerold László

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban