Író és társadalom,

avagy: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”

Némi olimpiai kitérő után ott folytatom a jegyzetírást, ahol két héttel ezelőtt abbahagytam: Spiró György esszéket, tanulmányokat és cikkeket tartalmazó könyvhéti Magtár című kötetéből szemezgetek, az irodalmi vonatkozású szövegek után ezúttal a jegyzet címének megfelelően a társadalmi tárgyú írásokból, melyek annak a közös véleménynek a jegyében születtek, miszerint miért romlott el az életünk, illetve – ahogy alcímként utaltam rá – „Miért hagytuk, hogy így legyen”.
Hogy ÍGY lett, az Spiró szerint kétségtelen, s hogy ez a vélemény elsősorban az utóbbi évek esetében helytálló, az az írások keletkezéséből is kiderül. Év szerint 2005 és 2012 közötti szövegek ezek, melyekben Spiró olyan jelenségekről gondolkodik és serkent gondolkodni, mint a provinciákon született vallás diadala az éppen aktuális vezető hatalom felett (Hogyan győznek a provinciák?), az oktalan oktatási reformok által tönkretett értelmiségképzés és ennek következményei (A tanuló diák), a mi a magyar ma örökké, a mostani európai katymazban pedig kivált időszerű kérdése (Az áfium), a ma különösen aktuálissá vált identitás-probléma fürkészése (Az identitás-tulajdonítás), valamint annak a folyamatnak a vizsgálata, amire e jegyzet alcíme utal (Bekerítve).
A kötet gondolati tőkesúlyát képező írások, annak ellenére, hogy az élet különböző területeit érintik, egy társadalom leépülési folyamatának egyes stációiként kapcsolódnak is egymáshoz.
Bár kétségtelen, hogy a provincia-jelenség, amit a kereszténységről szóló, Fogság című monumentális regény szerzője, a kereszténység eszméjének térhódításának története alapján fejt ki, vagy az azonosságtudat 19. századtól kezdődő meggyalázásának története, amit a szerző a magyar zsidók sorsán keresztül vezet le, általános érdeklődésre igényt tartó művelődési kérdések, számomra mégis a fejezet három másik írása áll közelebb, elsősorban a kötetet záró Bekerítve.
A szerzőhöz hasonlóan tanárként számomra is fölöttébb fontos az egyetemet végzett értelmiségi fiatalok helyzetének rendezetlensége. Itt is, mint nyilván egész Közép-Kelet-Európában növekvő aktualitással bír a „fölösleges emberek” bizonytalan jövője, amit a „társadalom általános állapota” szab meg, ezt „pedig az európai helyzet, ami siralmas”. A megoldást a fiatalok abban látják, hogy kivándorolnak oda, ahol tudásukra szükség van, nem gondolván arra, mert nem ők a felelősek, hogy ha „egy-egy nemzedék értelmiségi elitjét az emigrálás lefejezi”, annak milyen következményei lesznek, nem szólva arról, hogy az itthoni/otthoni helyzet ezzel nem rendeződik. S ami Spiró szerint igazán aggasztó, hogy Európa, a „jól fizetett brüsszeli urak” semmit sem tesznek azon kívül, hogy „Humánus jelszavakat puffogtatnak”, s az meg sem fordul a fejükben, hogy „nem kell sok, hogy (a) normális, jóravaló emberek vadakká váljanak”, ha nem hagyják őket boldogulni, ha betelik a pohár, ha úgy látják, hogy életesélyeiktől végérvényesen megfosztották őket.
A fiatal értelmiség kilátástalan helyzetével függ össze a „mi a magyar ma” kérdése, amiről Spiró Az áfium című írásában foglalkozik. A kérdés 1937 óta, amikor József Attila és társai a Szép Szóban először feltették (a számot a költő Hazám című verse vezette be!), több ízben (1939-ben, 2005-ben és 2011-ben) is elhangzott; Spiró szövege az utóbbi ankét kapcsán született. Természetes, hogy íróként a választ ő a kultúrához való viszonyban keresi. Kiindulópontja, hogy a „magyarsághoz való tartozás nem politikai és nem származási, hanem állampolgári és kulturális kérdés”. Következésképp a magyar kultúra iránti viszonyulás, a kultúrával való törődés lenne a politika egyik legfőbb feladata. De a „valóságban – az történik, hogy – a nemzetet egyedül fenntartó és a társadalomban kohéziót teremteni hivatott magyar kultúra iránt a legújabb korszak magyar politikája vagy közömbös, vagy gyűlöli”. Súlyos szavak. Vádak, de – sajnos – egyre inkább igazak, a kultúrában eszközölt „reformok” tanúsítják, hogy „a politika – percnyi érdekektől indíttatva – vagy tudatlanul, vagy tudatosan, többnyire passzívan, időnként aktívan tönkreteszi”.
Istenem, de ismerős számunkra is a képlet!
A kötet és a spirói gondolkodás záróköve a Bekerítve című pamflet, melynek konklúzióját a szerző egy, még 1987-ben írt versében összegezi: „Nem csak a múlt és nem csak a jövő / veszett el: ma már nincs meg a jelen sem”. Miért? Erről Spiró Györgynek sajátos véleménye van. Szerinte a nagy rendszerváltási hullám, amit – az előzményekre való tekintettel talán nem is oktalanul – kitörő örömmel üdvözöltek, csalókának bizonyult, túlhabzó illúziókat keltett. S ennek következtében a magyar társadalom, elsősorban a magyar politika jóvátehetetlen hibákat követett el. Diplomáciája a határos országokhoz képest „csökevényes”, képtelen volt megszabadulni a nemzeti gőgtől, a szomszédokról alkotott képe „homályos és előítéletes”, ezért gyakorta fokozza a „magyarság elleni indulatokat”. Mi több, ebben a kormányok rendre érdekeltek is voltak, s ennek érdekében a „kisebbségi magyarokat tisztán belpolitikai okokból a magyarországi politika túszaként használják”. Ezt tudva, mondja Spiró, hogy nem sok reményt táplált a 89-ben történetekkel kapcsolatban. Erre szeretett volna figyelmeztetni Feleségverseny című szatirikus regényével, ahogy Arany János tette, amikor 1871 és 1874 között lefordította Arisztophanész komédiáit, így üzenve a nemzetnek: „ne örüljetek már olyan nagyon a kiegyezés által lehetővé tett polgári fejlődés demokratikus játékainak”. A látszat csal! Ma is. Az államilag irányított rablás nem ismer határokat (l. privatizálás!). Ezt csak fokozza, hogy a „nemzetállam vezetői – a kétes európai ügyeskedések leleplezésére – a legolcsóbb megoldást választják”, a „nemzeti és vallási demagógiát”, megspékelve ezt „teljesíthetetlen választási ígérgetéssel”. (Ismerős?)
Ekként gyanakszik a jelen, a múlt s a jövő meg a politika kapcsán Spiró György, a mai magyar irodalom egyik leginkább gondolkodó dráma- és regényírója, aki – amint egy interjúban mondta – különösen sérelmezi, hogy „a világ mostanában érzéketlen lett a művészetekre”, holott a „művészet, főleg az irodalom” arra lenne való, hogy a „tapasztalatokat átadja”, ehhez azonban az kellene, hogy meghallgatasson.
Gerold László