Békéscsabán voltunk színházban. A többes, hogy voltunk, nem udvariassági vagy afféle általános forma, hanem arra utal, hogy az ottani Jókai Színház szíves meghívására ment Lear király-előadást nézni egy néhány fős újvidéki/szabadkai különítmény, melynek oda és visszaszállításáról a vendéglátók gondoskodtak, ahogy szokásba jött az utóbbi ínséges időkben, amikor se a szerkesztőségeknek, se a kritikusoknak nincs pénzük az utazásra, akkor önerejéből, de önérdekből is, hogy a színház igyekszik biztosítani a kritikát.

Érdeklődéssel mentünk a Viharsarok fővárosába, ahová nyílván a többieket is, mint engem, kettős érdeklődés vezérelt. Látni egyrészt, hogy boldogul a világ drámairodalmának egyik legismertebb, de megjelenítés szempontjából eléggé problematikus szövegével egy magyar vidéki társulat. És még inkább: látni, miféle Lear király Kovács Frigyes, a vajdasági színjátszás egyik kiválósága.

Tiszteletben tartva a rovat állandó méretét, a két, együtt is, külön-külön is vonzó kérdés közül, ezúttal – némi lokálpatriotizmussal igazolva ezt – az angol vendégrendező, Chris Rolls jegyezte Lear király címszereplőjéről, Kovács Frigyesről írnék (tervem szerint az előadásról a következő heti Portékában lesz szó).

Lear, akárcsak Hamlet vagy Rómeó a színészi álomszerepek közé tartozik. Mindegyik más-más életkorban lesz/lehet esedékes. Rómeó alig huszon-, inkább tizenévesként, Hamlet néhány évvel később, Lear pedig túl a negyvenen, közel az ötvenhez, vagy még később, a színészi kondíciótól függően.

Korban stimmel Kovács Frigyes találkozása Learrel.

A koron kívül azonban másra, színészi többletre is szükség van. Kovács Frigyes eddigi pályája előlegezi ezt a többletet. Voltak nagy szerepei, jelentős alakításai. Learhez azonban ennél is több kell. Olyan belső emberi tartalom, amely hitelessé teszi a színész által létrehozó alakot.

Ki is Shakespeare Learje? Király, persze, de emberként miféle? Mesehős, ahogy a történet kezdetén vélnénk, amikor birodalmát, hatalmát lányaira testálja, vagy csak egy ember, aki ráun addigi életmódjára, megelégeli a pozícióval járó szerepjátszást, és kedve szerint élni akar, vadászni, inni, duhajkodni? Az utóbbi, aki – következésképpen – nem lehet aggastyán, akkor nem lenne tétje se a döntésének, se a vele történteknek. Életerős férfi, összeroppanása ettől lesz tragikus. Hogy sorsa beteljesüljön, abban jellemének két, lényegében ellentétes tulajdonsága játszik közre: szeszélyessége, kiszámíthatatlansága és jósága. Természete és szíve.

Ez a kettősség készteti Shakespeare Lear királyát pokoljárásra.

És, ahogy az előadás színlapján olvassuk, miközben színészként Lear életre keltésén fáradozott, emberként is kereste önmagában azokat az élményeket, amelyek alapján ez a színpadi pokoljárás hiteles lesz. Egyfelől felidézte élete „összes keserűségét”, másfelől azonban tudatában volt annak, hogy ez a megkeseredett drámahős, „egy emberséges ember”, aki kálváriája során azt tapasztalja meg, amit sohasem gondolt, hogy környezete, köztük két lánya is, romlott, számító, gonosz. Nem elég, ha színészként szerepet alakít, Learbe személyes élményeit, önmagát is bele kell építenie.

Hogy jól gondolta, azt az előadás igazolja.

A helyzettől és saját pillanatnyi lelki állapotától függően tud őszintén naiv, sőt önáltatóan hiszékeny lenni, de ha ellentmondanak neki, gyorsan begerjed, s ilyenkor meggondolatlan, tévedését nem látja be, ellenkezőleg makacsul öntörvényű, s hogy hibázott, ezt csak akkor ismeri be, amikor nálánál erősebbel, a viharként tomboló természettel szembesül. Ekkor, az előadás – minden Lear király-előadás – csúcsjelenetében, ami Csabán a természet és technika félelmetes szimbiózisaként eszkalálódik, jön rá, olyasmire vállalkozott, ami erejét meghaladja: ahogy a vihart nem tudja megfékezni, úgy a társadalom romlottságával szemben is tehetetlen. Lapot vált. Ellenállás helyett a hazug világ játékszabályait követi: szerepet játszik, alakoskodik, sőt komédiázik. Csakhogy ez se megoldás, a gonosz világ nem bocsát meg, nem fogadja be, s ez már olyan csapás, amit nem él túl. Amikor legkedvesebb lányát, akit a történet kezdetén meggondolatlanul kitagadott az örökségből, mert Cordelia nem volt hajlandó, mint nővérei, hamis hízelgésre, megölik, akkor ebbe ő is belehal. Megtörténik az, amit a költő így fogalmazott meg: „Kiterítenek úgyis”.

Ezeket a fordulatokat, ezt a változatos emberi, érzelmi skálát jeleníti meg Learként Kovács Frigyes, hol elsöprő drámai erővel, hol pedig már-már a modorosságot is vállaló, lényegében azonban a világból is, önmagából is gúnyt űző komédiázással.

Embert látunk, aki fölényesen magabiztos, mindennel és mindenkivel dacoló, saját erejét túlértékelő önhittséggel teli, majd mélyen csalódott, végül önmagát legyőzve szerepjátszásra hajlandó, de aki tragikus sorsát nem kerülheti el.

Gerold László