Hatalom és kultúra – volt a tárgya annak a tanácskozásnak, amit az év elején Pesten tartottak, s melynek anyagát a Mozgó Világ februári-márciusi kettős száma közli. Számos fontos, több reflexiót érdemlő gondolat hangzott itt el, de ezekkel foglalkozni ezen a helyen se mód, se idő nincs. Bár fontos, tanulságos lenne. Ezért nem hallgatható el legalább az, amiért ebben a rovatban említem a pesti tanácskozást. Nevezetesen, hogy lehetne-e, s ha nem, akkor miért nem, nálunk a hatalom és a kultúra kapcsolatát vizsgáló konferenciát szervezni, melyben kultúránk státusa kerülne terítékre, és vele összefüggésben mindannyiunk helyzete, akik számára ebben a viszonylatban a kultúra jelent valamit. Hogy miféle ez a viszony, jó-e vagy kevésbé jó, hogy a hatalom gyakorol-e nyomást, milyent s milyen mértékben kultúránkra. Attól tartok, hiú ábránd ilyesmire gondolni is. Mert a hatalomnak nem érdeke az efféle vizsgálódás, azok pedig, akiket a kérdés foglalkoztat, egyfelől kevesen vagyunk, másfelől aligha számíthatnánk bármilyen közösségi ösztönzésre, megértésre. Mivel nincs olyan fórum, szervezet, intézmény, folyóirat, amely vállalni, kockáztatni merné egy ilyen tárgyú tanácskozás megszervezését és anyagának közlését. Mert, bevalljuk-e vagy nem, ez a kisebbség sorsa, de mondhatnám, átka. Azok számára, akik értelmiségiként önállóan gondolkodnak s netán cselekednének, szinte esélyük sincs arra, hogy akár a politikai, akár a kulturális hatalom (kivált, ha a kettő ugyanazok kezében van!) irántuk megértést tanúsítson.

Színházi világnap – volt, legalábbis a sokéves hagyomány szerint szerte a világban, csak legszűkebb környezetünk feledkezett meg róla. Holott a színház legnagyobb évi ünnepe. Azoké, akik a színházat csinálják, s azoké is, akik számára a színház van. Olyan nap, családi ünnep, amit együtt kell(ene) méltón ünnepelni színházbélieknek és nézőknek. Erre ösztönöz, figyelmeztet a színházi világnapra írt üzenet, amit március 27-én minden színházban felolvasnak és lehetőleg az újságok is leközölnek. Most itt nálunk ez nem történt meg. Az Újvidéki Színházban, ha jó emlékszem, évek múltán először nem volt a színház világünnepén előadás, ami legenyhébben szólva felelőtlenség a színház és vezetése részéről önmaga és közönsége iránt is. Ezt csak tetézte, hogy a Magyar Szó nemhogy nem közölte le Brett Bailey dél-afrikai író, színházi ember szép és okos szavait, de nem is emlékeztette olvasóit erre a fontos ünnepre. Igaz, a másnapi Teátrum leközölte a világnapi üzenetet, de ez nem mentheti fel sem a színházat, sem pedig az újságot mulasztása alól. Hogy előadás miért nem volt, arról a színháznak illene, sőt kellene számot adnia, hogy az újság szóra sem méltatta a színházi világnapot, az könnyen érthető, mivel egyetlen téma okkupálta akkortájt, előtte is, utána is napokon át: a külhoni parlamenti választás.

Szoboravatás, képtárnyitás – két olyan, önmagában fontos, de furcsán időzített esemény zajlott Szabadkán, amelyhez a kultúra ürügyül szolgált a politika számára. Szép, dicséretes, hogy Szabadkán van egy új Kosztolányi-szobor. Az is jó ötlet, hogy a szabadkai Kosztolányit, aki még nem lett pesti lakos, idézi fel. Azt már nehezen lehet megmagyarázni, miért a költő születésének 129. évfordulóján leplezte le a városba látogató magyar miniszterelnök ezt a szobrot. Illetve lehet, azért, hogy a szavazatgyűjtő elnök leleplezhesse a Szabadkáról indult nagy magyar író szobrát. Kampányfogás. Nem lehetett kivárni a következő évet, amely kerek évforduló lesz, olyan alkalom, amikor az erre érdemesültek például szobrot kapnak. Hasonló a helyzet a képtárral is, amit valóban régóta aktuális létrehozni. De miért éppen most került erre sor? Hát azért, amiért a Pacsirta, Az aranysárkány, a Szegény kisgyermek panaszai írójának egész alakos szobrát saját dicsőségére utcai piedesztálra gondolta emelni az eszközökben nem válogató politika. Kit érdekel, hogy Kosztolányi Dezső, a vérbeli író számára mennyire idegen volt a politika, ha olykor bele is ártotta magát, szerencsétlenül rosszkor és rosszul tette.

Kultúrszociológia, hol vagy? – Hogy mind a színházi világnapról való megfeledkezés, mind a szoboravatás és a képtárnyitás izgalmas kultúrszociológiai téma lenne, ha ez a tudományos diszciplína errefelé létezne, az nem lehet kérdéses. Ahogy az sem, hogy a Magyar Tanszék körül kialakult, hatalmi arroganciával gerjesztett asszisztensválasztási botrány beszédmódja is olyan téma, ami megérne egy szakszerű kultúr- és ízlésszociológiai vizsgálódást. Az viszont vizsgálódás nélkül is egyértelmű, hogy vitakultúránk katasztrofális. Ha valaki tényekre hivatkozva párbeszédet kezdeményez, mint tette ezt a kérdésben két legilletékesebb egyetemi rendes tanár, az ne számítson rá, hogy „vitapartnereik” válasza hasonlóképpen tényekre épül, hogy tényeket tényekkel próbálnak szembesíteni, cáfolni. Viszont csúsztatásokkal, sértegetésekkel gátlástalanul fognak élni, s éltek is.

*

Ez a néhány friss példa is bizonyítja: lenne anyag bőven egy olyan tudományos tanácskozásra, amit a mostani Portéka első „cetlije” hiányol.

Gerold László