A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Könyv, könyv, könyv
Betűméret:
Néhány napig, ahogy mondani szokás, minden csapból könyv folyt. Ahogy ez minden évben ilyenkor június legelején lenni szokott a Könyvhét napjaiban. A könyv ünnepe zajlott a szokásos keretek között és mégis másként, mint bármikor máskor. Most is a sorrendben 82. Könyvhéten tele volt a Vörösmarty tér sátornak mondott bódékkal, ezekben kétszáznegyven kiadó könyvei kerültek közszemlére, köztük háromszáznyolcvanöt magyar szerzőtől (gondolom/remélem ebben mi határon túliak benne vagyunk), volt ünnepi megnyitó, amit ismét eső mosott el, voltak írók, olyanok, akik dedikáltak s olyanok is, akik nem, volt pódiumműsor, zenés és beszélgetős, és voltak olvasók, köztük vásárlók is, bár – ahogy az összegezésekből tudhatjuk – kevesebben, mint máskor, s ezért a könyvszakma haszna (nem az íróké!) is kisebb volt, mint az előző években. Hogy miért? – annak többféle magyarázata is lehet, van. Elsősorban gazdasági, de másféle is, mint például a nyomtatott forma rohamos háttérbe szorulása az elektronikussal szemben, vagy a kultúra egyre nagyobb mértékű mellőzöttsége. Ez utóbbinak talán éppen a könyv iránti viszonyunk lehet a legkirívóbb bizonyítéka, lévén hogy a könyv nem csak a kultúra egyik, ha nem éppen legjelentősebb hordozója, hanem ennél több is. Olyan lakmuszpapír, amely jelzi a társadalmi állapotok elszíneződését egy adott időben. Ahogy ezt az idei Könyvhét hivatalos megnyitó beszédei és a különféle újságtudósítások egyaránt példázzák.A három megnyitó szöveg (olvashatók az Élet és Irodalom június 3-i számában immár interneten is) mindegyike úgy szól a könyvről, hogy közben fontos észrevételeket közöl a mai (magyar) társadalomról is.
Tóth Krisztina annak reményében nyitotta meg a Vörösmarty téren az idei rendezvényt, hogy reméli, „nincs egy párhuzamos”, egy másik Könyvhét is abban „az országban, ahol lassan mindenből kettő van”. Mert a Könyvhét „mégiscsak könyvekről, az olvasás öröméről szól”. Így volna rendjén, természetes, hogy a könyvektől, mint ő, mindenki „reményt, izgalmat, belső hazát, titkokat, kérdéseket, újabb kérdéseket, válaszokat” kapjon. Hogy a könyv ne megosszon, hanem összehozzon. Erre utal Esterházy Péter is, ki a „remény forrását” látja a rendezvényben.
Csakhogy egyre kevesebb a remény, amint erre Esterházy lábjegyzete is figyelmeztet az őt támadó szélsőjobb zajlásra utalva, mivel – ahogy Keresztury Tibor mondta az Írók Boltjában tartott megnyitójában – a könyvkiadás tartalékai végképp kimerülőben vannak: „A mainstream bunkóság, a haszonleső pökhendiség, a rövid távú gondolkodás koradekvát szemlélete felől ködevő bohócok vagyunk mindannyian. Szerencsétlen siránkozó lúzerek. Leírt tételek. Nem értjük az idők szavát. (Mintha ezt sugallná Szerbhorváth György heti, ellentmondásokkal teli jegyzete is a Magyar Szóban!) A kultúra ma egy szétlopott ország hátsó udvara. Napsütés nem éri, gyom fölveri. Nem törődik vele senki – a figyelem a főtérig terjed, azon legyen kandeláber, díszburkolat”. Nem csoda, ha az író lassan a társadalom páriája lesz. Mert: „Súlyos idők jönnek”. Illetve: „vannak”, melyben százak pályáznak tíz ösztöndíjra, melyben a szerzőt tiszteletdíj helyett könyvpéldányokkal fizetik, ha nem, akkor nehéz eldönteni, hogy a mizerábilis, bruttó tízezres honoráriumért, „aki kapja, vagy aki utalja, az szégyelli-e jobban magát”.
És mindezt az inkább siratóéneknek, mint ünnepi megnyitóra sikeredett szövegben is felhozott, most fölöttébb aktuális téma, a Márai-programként ismert könyv(tár)támogató akció csak alátámasztja.
Megjelent a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma által hirdetett és immár megvalósított kiadói pályázat első fordulójának eredménye, melyet Szőcs Géza, kultúráért felelős államtitkár, Jankovics Marcell, az NKA elnöke és Lakatos Mihály, a Márai Irodalmi Ideiglenes kollégium elnöke jegyzett, s melyből – ahogy Keresztury fogalmaz – „úgy lett menet közben kivonva a szufla, hogy alig lélegzik már, mire megérkezett”, ami nyilván annyit tesz, hogy az ígért összeg egyre zsugorodott, aminek mi vajdaságiak is áldozatai lettünk. S erre nem is lehetne semmi észrevételünk sem, ha a leosztás körültekintőbb, igazságosabb lenne. De nem az. Már az is nehezen érthető, hogy az ötszázhuszonhét támogatott címszó között mindössze négy vajdasági könyv van, de ezt még problematikusabbá teszi, hogy mind a négy zentai kiadvány. Ha a három zsűritag közül kettő talán nem is, de a körünkben egykor gyakorta megfordult Lakatos Mihály tudhatná, hogy van másutt is könyvkiadás, például Szabadkán is, Újvidéken is. A NEM, ahogy a Nemzeti Erőforrás Minisztériumát viccesen nevezik, még ha talán a második forduló majd korrigálja is az első „tévedését”, kétségtelenül nehezen lenyelhető pirula, de mindenképpen keserű tanulság arra nézvést, mi vár(hat) ránk.
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
