A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Oh, yes!
Betűméret:
Elsötétül a nézőtér. Felcsattan a zene. Kezdődik Gilles Leroy regénye alapján felskiccelt Alabama song című előadás az Újvidéki Színházban, melynek főszereplői F. Scott Fitzgerald (1896–1940) a neves amerikai prózaíró és csodásan szép és okos felesége, Zelda. Bő másfél óra alatt kettejük korhoz, a két világháború közötti két évtizedhez kapcsolódó s ugyanakkor koroktól független példázatértékű tragikus sorsa bontakozik ki a nézők előtt. Sok zenével és tánccal. Életre kel az a világ, amit az amerikai irodalom történetét tárgyaló kötet Fitzgerald-tanulmánya a következő sorokkal vezet be: „Szóljon a jazzband – / bingo-bengó! / Táncolunk majd / és búg a tangó; / Csattan a taps: de / szép a lányka! / Tündöklő új / a fiú ruhája…” Oh, yes! És táncolnak. És isznak. Vadul. Mert túléltek egy katasztrófát, amitől boldogok, s mert nem tudják, mi lesz velük, amitől boldogtalanok. Ők az elveszett nemzedék, ahogy nevezték ezt az elveszettség és önkeresés között vergődő, a feszültséget féktelen bulikban levezetni próbáló fiatalokat, a felső középosztálybeli, flappereként ismert, fiatalságuk ellenére kiégett zsúrfiúkat és –lányokat.
Ismerős szituáció, amely előtte is, utána is számtalanszor megismétlődött már. Akárcsak az a társadalmi, emberi háttér, miliő, amelyben két ember életrajzi drámája megképződik a spontán egymásra találástól, a lány konzervatív szüleivel való konfliktustól a rövid boldogságon át a kapcsolat kudarcáig, amit bőségesen motivál, hogy a csinos, külsőleg vonzó fiú nagyreményű írói terveket ápol, a lány pedig nem csak elragadóan szép, hanem eszes és tehetséges is. De mindkettejükből hiányzik a kitartás, s ezért a kudarc elkerülhetetlen. A fiatalember bulvármagazinok népszerű novellistájaként lesz sikeres, holott nagy művészi ambíciókat dédelget, a lány pedig, aki eleve labilis idegzetű, az alkohol hatására, s a léha életmód következtében összeroppan, az emancipáció harcos példaképéből idegroncs lesz.
Az álompárból elrettentő példa lesz. S mint ilyen valóban echte drámai anyag F. S. Fitzgerald és Zelda Sayre története, amelyből – ahogy a bemutató előtti nyilatkozatból tudjuk – Rahim Burhan macedón vendégrendezőt elsősorban a hölgy története, pontosabban a nők házasságban megvalósítható jogai foglalkoztatták. Ehhez nyújtott számára anyagot Leroy regénye, melyben egy kreatív és szép nő megy tönkre a nagy, de tehetségével sáfárkodni képtelen író mellett. Legalábbis a rendező olvasata szerint, amelynek nem csak a regényből drámává történő műfajváltással kellett megküzdenie, de azzal a veszéllyel is fenyegetett, hogy felborul a szükséges drámai egyensúly. Míg minden regényből készült életrajzi dráma csapdája, az epizódokra tördelt, inkább epikus, mint drámai történet (Gyarmati Kata adaptációja), lényegében jól működik. Egyrészt mert az egyes epizódokat a dzsesszkorszakot idéző számok funkcionálisan tagolják és ugyanakkor össze is kötik, másrészt pedig mert ezt a szerepet Marija Kalabićnak a töredékességet felszámoló, s egyben különböző térformákat képező, mozgatható hatalmas ablakokra redukált díszlete is remekül betölti. Addig viszont a felborult drámai egyensúly okozta műhibát nem sikerült elrejteni. Ez elsősorban a két főszereplő játékának intenzitásában mutatkozik meg. Elor Emina Zeldaként mind féktelenül lobogó életkedvében, mind pedig azokban a pillanatokban, melyekben idegbaja lesz rajta úrrá, csodán intenzitással uralja a történetet és a színpadot. Teljes mértékben él a kapott lehetőséggel. Tökéletes főszereplő, de ezzel háttérbe szorul az írót alakító Kőrösi István, aki láthatóan küzd azért, hogy a nő méltó párja lehessen. Hogy igyekezete nem járhatott sikerrel, nem a színész hibája. Ő pontosan azt teszi, amit a drámai konfliktus egyensúlyát felrúgó rendezői koncepció számára megenged. Tény, hogy Zelda sorsa, története megér egy drámát, de talán Fitzgeraldét sem kellene ilyen mértékben háttérbe szorítani, annál is inkább, mert így az ő története túlságosan is általános, ne mondjam, sablonos marad, nélkülözi az egyediség erejét, azt a személyességet, amely minden általánosságnak emberi hitelességet kölcsönöz.
Ennek ellenére, jóllehet itt-ott leül az előadás, a színház mostani évadját élvezhető bemutató zárja. S ebben része van a nyúlfarknyi epizódszerepeket vállaló színészeknek, elsősorban Balázs Áronnak, Ábrahám Irénnek, Giricz Attilának, Pongó Gábornak, Crnkovity Gabriellának és Krizsán Szilviának, akárcsak a dinamikus táncbetétek koreográfusának Bóbis Lászlónak, vagy a korhűségre hajazó ruhákat tervező Dejan Radulovićnak, akinek a balettoktatót alakító Krizsán Szilvia ruhája valódi remeklés.
Soha rosszabb szezonzárás ne legyen!
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
