A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Szent István napja előtt
Betűméret:
Ehhez nyújthat némi segítséged, adhat eligazítást, ösztönzést az a remek könyv, amely az idén jelent meg a pozsonyi Kalligramnál, Mi a magyar – MOST? címmel.
Nem ismeretes, hányan tudják, gondolom, nem sokan, hogy ezzel a kétségtelenül provokáló címmel már jelent meg kiadvány. Először majd háromnegyed százada, 1937-ben a Szép Szó számaként Fejtő Ferenc fő- és Ignotus Pál meg József Attila társszerkesztésében és Hazám című versével felvezetve. Két évvel később a Szekfű Gyula szerkesztette, majdnem azonos című kötet – most nélkül! – tette fel a kérdést. Ugyanezzel a címmel szerkesztett kötetet 2005-ben a történész Romsics Ignác és az irodalomtudós Szegedy-Maszák Mihály. Az idei kiadást (a címbe visszahozva a jelenre utaló most időhatározót) az író Sándor Iván szerkesztette. Ebben a mai magyar szellemi élet tíz tudósa (történész, közgazdász, alkotmányjogász, mentalitáskutató, szociológus, író és esztéta) keresi a választ az előszóban feltett fontos „nemzetkarakterológiai” kérdésre, melynek van múltja, és van jelene is. S ami, talán felesleges is mondani, nem vizsgálható önmagában, bármennyire is lényeges tudni, mi történik a nemzettel, az országgal. Tudni kell azt is, mi történik most Európával. Kivált Európának ezzel a középső részével, melynek országai és nemzetei „mindmáig képtelennek mutatkoznak megbirkózni a saját múltjuk traumatikus fejezeteivel, miközben együttélésüket, együttműködésüket az egymást vádoló nemzeti martirológiák nehezítik”.
Hol a helyünk, s hogy lehetne feltalálni magunkat ebben a nemzetközi katymazban, amit esetünkben kisebbség-voltunk még bonyolultabbá tesz?
Hogy minden kételyt eloszlató recept nem létezik, azt nyilván szükségtelen hangsúlyozni. A kötetbeli tanulmányok szerzői sem akarnak biztos útmutatókat adni, függetlenül attól, hogy az élet melyik területét vizsgálják. Két mozzanat azonban afféle vezérmotívumként vissza-visszaköszön mindegyik tanulmányban. Az egyik a hatalom felelőssége, a másik az egyén önismereti vizsgálódása. Mindkettő esetében józanságot javallanak. Nyilván, mert ez hiányzik legjobban mindkét vonatkozásban.
A hatalom részéről ez abban mutatkozik meg, hogy mindent a saját szolgálatába kíván állítani, többek között a művészetet is, melynek igazi léttere a szabadság. Az egyes ember esetében talán pedig a „történelmi tudatszennyeződés”-nek nevezhető szellemi/lelki deformáció jelenti a legnagyobb veszélyt. Sem a hatalomnak, regnáljon az bármilyen szinten is, sem az egyénnek egy valamiről nem szabad megfeledkeznie. Arról, ami egy nemzetet nemzetté tesz, mindig, így MOST is: a kultúráról. Szerb Antal írta (tanulmányában a történész Gyáni Gábor idézi!) még azt megelőzően, hogy az első Mi a magyar most? című összeállítás megjelent: „Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le: kultúrát. […] Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek”.
Hogy ez mennyire nehéz, azt, ha az egyre fokozódó globalizációra gondolunk, talán szükségtelen hangsúlyozni. A nemzetet meghatározó, fenntartó nemzeti kultúra fennmaradása attól (is) függ, hogyan tud „a kulturálisan, a nyelvében egységesülő világ” elvárásainak megfelelni. Egyrészt alkalmazkodni kell az új követelményekhez, másrészt viszont meg kell őrizni saját nemzeti hagyományunkat, akár annak árán, hogy görcsös ragaszkodás helyett bizonyos fokig átértelmezzük. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükség van mind az egyetemesebb kultúra iránti empátiára, mind pedig arra, hogy saját kultúránkat minél jobban ismerjük. És ne nyilatkozzunk elítélően, ha ismereteink hiányosak, illetve akkor, ha más számára kultúránk más mozzanatai fontosabbak, mint amit mi tartunk annak. A kultúra nem monolit kőtömb. Következésképpen nem kevésbé igaz magyar az, aki melldöngetés helyett magyarságát másként, teszem azt, jelentős értékeket felmutató művekkel, hasznos cselekedetekkel bizonyítja.
Amint mondottam, recept nincs, de ajánlás van. Jóllehet ennek elfogadása és betartása nem egyszerű. De nem is lehetetlen. Csupán kellően alaposnak kell(ene) lenni önmagunkkal szemben, és nyitottnak embertársaink és a világ felé. Ami azonban nem zárja ki, ellenkezőleg megköveteli a megértést és a mérlegelést is magában foglaló (ön)kritikus képességet és szemléletet, aminek igencsak hiányában vagyunk határon onnan és innen egyaránt.
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
