Ha a jobb sorsra érdemes átlagpolgár eddig nem is igen zavartatta magát a választásokra készülő pártok harsogó propagandájától, most, a kampányfinisben változhat a helyzet. A pártvezetők ugyanis levetették a kesztyűt, előkerültek a legsúlyosabb érvek, megszólaltak a végső rohamra tartogatott nagyágyúk. Így például az elmúlt hétvégén arról értesültünk nem kis megdöbbenéssel, hogy az ukrán forgatókönyv veszélye leselkedik ránk, és ha vasárnap nem karikázunk kellő éberséggel a szavazófülkében, akkor bizony megnézhetjük magunkat!

A haladópárti Aleksandar Vučić figyelmeztetett erre egy tévéinterjúban a tőle megszokott drámai stílusban, nyomban fel is világosítva híveit, hogy honnan érkezhet a veszély: a tájkunok, vagyis az újgazdag mágnások és Dragan Đilas, az ellenzéki demokraták vezetője felöl. Ők azok, akik a boszniai vagy az ukrajnai szcenáriót kívánják életre kelteni ebben a különben békés, elégedett országban, ahol rajtuk kívül senkinek eszébe se jutna lázadozni. Ám a rá jellemző szerénységgel rögtön meg is nyugtatta a jónépet, hogy ő bizony nem fogja megengedni, hogy bárki is „dorongokkal, puskákkal vagy távcsöves fegyverekkel” próbáljon hatalomra jutni.

Mindaddig ügyes propagandafogásnak tartottam az ukrán forgatókönyv emlegetését, amíg el nem olvastam a kormányhoz közismerten közel álló belgrádi bulvárlap szenzációként tálalt jelentését arról, hogy Szerbiát államcsíny veszélye fenyegeti. Meg nem nevezett bizalmas forrásokra hivatkozva a lap azt állítja, hogy a tájkunok mellett bizonyos külföldi erők és hazai szélsőségesek tervezik a hatalomátvételt, mégpedig őszre, amikor általában a legnagyobb az elégedetlenség, és az egyébként közmondásosan rendkívül fegyelmezett polgároknak elfogy a pénze és a birkatürelme. A puccs előkészületeit állítólag a BIA, a Szerbiai Biztonsági-Tájékoztatási Ügynökség fedte fel, és azt is kifürkészte, hogy a szervezkedést a mágnások azért pénzelik, hogy ismét „térdre kényszerítsék Szerbiát”.

Nem tudom, hogy ehhez az ügyhöz köze van-e annak a csetnik csoportnak, amely a múlt héten bukkant fel a krimi Szevasztopolyban? És akik az orosz testvérek megsegítésére érkeztek a nyugtalan fekete tengeri félszigetre a baráti kozákok meghívására. Vagy éppenséggel a módszerek elsajátítása végett? A halálfejes zászlót lengető, marcona szakállas harcosok képe bejárta a világsajtót, nem a legjobb propagandát csinálva hazájuknak. Csak éppen a szerb kormány figyelmét kerülte el kiruccanásuk. Nyilván a BIA-nak sem volt még ideje foglalkozni velük, a kampányoló pártok pedig úgy hallgatnak a témáról, mint a jó hírnek örvendő család a tékozló fiáról. Még a radikálisok sem emlegetik őket, pedig még a választási szlogenjükben is az szerepel, hogy „Koszovó és Oroszország”.

A szocialisták vezetője, Ivica Dačić viszont Catherine Ashtont is bevonta kampányába, ravaszul nem zárkózva el az elől a feltevés elől, hogy az uniós főképviselő állítólag kitartóan szorgalmazza újabb kormányzati szerepvállalását. Ám azt minden szerénytelenség nélkül bevallotta, hogy sikerült őt „charme-jával” meghódítania, ezért viszonyult olyan korrektül a szerb álláspontokhoz a koszovói tárgyalásokon. A hódítás valószínűleg akkor történt, amikor a bárónő tavaly Belgrádban járt, és a nem hivatalos vacsorán Ivica mikrofont ragadott, és azt énekelte neki, hogy „Bocsáss meg, Chatrine…”. Dačić különben biztosra ígéri követőinek, hogy ismét a haladókkal alkotnak kormányt, és arról is meg van győződve, hogy nem fogják letartóztatni a Šarić-ügyben. Ami pedig az ellenzéki vetélytársakat illeti, a szoci politikus szerint még egy mágus sem tudna segíteni nekik.

Čeda Jovanović pedig előre feladta az ellenzékiséget: ismét azzal rukkolt ki, hogy liberális pártja többé nem akar ellenzék lenni, hanem segíteni akarja a hatalmat. Az odamondogatásáról ismert Čedo nyilván alaposan áttanulmányozta a közvélemény kutatási adatokat, amelyek szerint a SNS-t 44 százalék támogatja, az LDP-t pedig talán öt százalék sem, és alkalmazkodott a körülményekhez. Ezúttal egy szóval sem bírálja a haladókat, inkább korábbi szövetségeseit, a demokratákat és Boris Tadić új demokratáit. Fő vetélytársának azonban Ivica Dačićot tartja: ő szeretne a helyébe lépni koalíciós partnerként.

A legkeményebb hangnemet Saša Radulović volt gazdasági miniszter ütötte meg, aki nem átallotta volt jótevőjét, Vučićot kiáltani ki a reformok fő ellenségének. Az izgága természetű gazdasági szakember úgy látja, hogy Szerbiában a pártok egy parazita rendszert építettek ki, amely csírájában fojt el minden reformpróbálkozást, és ennek a rendszernek a csúcsán maga Aleksandar Vučić áll. Radulović tette nyilvánossá azt az adatot, hogy a haladók hatalomra kerülésük után a pártkáderek egész hadseregét, ötvenezer embert vettek alkalmazásba a közszférában, amely immár a fantasztikus nyolcszázezres létszámhoz közelít! A sebtében alakított és Elég volt! névre keresztelt pártjával azonban vajmi kevés kilátása van arra, hogy beleszóljon az ország irányításába, támogatottsága valahol az egy százalék körül mozog.

A hat vajdasági magyar párt közül kétségkívül csak a VMSZ-nek van reális esélye arra, hogy képviselőket juttasson a szerb parlamentbe. Már szót sem érdemel, hogy a pártvezetőknek most sem sikerült közös nevezőre jutniuk, és egységben fellépni, bár így nyilvánvalóan több mandátumra lenne kilátásuk, mint külön-külön. Merthogy az öt induló magyar formáció három szám alatt szerepel majd: a VMSZ egymagában, a Magyar Polgári Szövetség, a Magyar Egység Párt és a Jobbikkal kacérkodó Magyar Remény Mozgalom a nemzeti közösségek közös listáján a bosnyákokkal és a horvátokkal, a VMDK pedig Tadićék új demokratáival. Csak a Vajdasági Magyar Demokrata Párt nem vállalja a megmérettetést.

Vagyis ezúttal is a bőség zavarával kell megbirkóznunk a szavazófülkében. De nem baj, mi úgyis közismerten a pluralizmus hívei vagyunk, és inkább bogarászunk a listák között, amíg rá nem bukkanunk a kedvünkre valóra. És közben kellő éberséggel gondolunk az ukrán forgatókönyvre.

J. Garai Béla