A balkáni bércek között megbúvó kies kis köztársaság megszokott, nyugodt és harmonikus életét élte. Aki állásban volt, az dolgozott, aki nem volt, az a piacon seftelt a szomszéd ország szupermarketjeiben beszerzett vajkrémmel, kolbásszal és toalettpapírral, úgyhogy mindenki nagyon elégedett volt. Aki pedig nem volt, az már úgyis régen továbbállt, és nyugatabbra kereste a boldogulást. Amíg rá nem jött, hogy az élet ott sem fenékig majonéz.

Igaz, az itthon maradottak sem dicsekedhettek valami fényes bevétellel, túlzás lenne azt állítani, hogy ebben az államocskában kimondottan kánaáni állapotok uralkodtak. Ám ahhoz képest, amennyi energiát fektettek be, még nagyon is jól éltek polgárai. Ekkora fizetéssel az afrikai Elefántcsontpart lakói között valóságos Krőzusok lettek volna! Ráadásul nem kellett kapkodniuk se az állásban levőknek, sem a seftelőknek, mint amazoknak nyugatabbra, azoknak a boldogtalan és kapitalista elnyomásnak kitett népeknek, hanem csak úgy csendesen és nyugodtan éldegélték. Ennélfogva nem is szedte áldozatait közülük a megfeszített munka, a túlórázás és robotolás miatt fellépő kegyetlen infarktus, sokkal inkább a mozgáshiány okozta ülőideg zsábától szenvedtek, némi szívdobogással párosulva, amit az egész napos tévézés és a szappanoperák drámai fordulatai váltottak ki.

Az elnöki pár is ugyanilyen idillikus életet élt, gyakran keresve fel a zöld erdők és virágos mezők övezte Szilvásfalva melletti vidéki birtokukat.

Azért ruccantak ki, hogy az elnök megpihenhessen a rendkívül fárasztó és felelős államfői teendőktől, melyeket távollétében feltűnően csinos szőke tanácsadója, Leposzava látott el, mondhatni kifogástalanul. Sőt, az egykor szépségkirálynői babérokra pályázó ifjú hölgy annyira belejött a helyettesítésbe, hogy olykor már a külföldi nagykövetek megbízólevelét is ő vette át, ő oktatta ki az okvetetlenkedő újságírókat, mi több, az ENSZ-főtitkár üzenetére is maga válaszolt. Az elnök fejében már az is megfordult, hogy legközelebb őt küldi el maga helyett Brüsszelbe, ha valamilyen kényelmetlen témáról kell tárgyalni az akadékoskodó uniós vezetőkkel.

- Danica, hová tetted az öngyújtómat? – kérdezte kissé ingerülten az elnök feleségét, miután kipakolták az elemózsiás kosarakat a páncélozott terepjáróból, a testőrök pedig eltávoztak. – Szeretnék begyújtani a pálinkafőző kazánba, hogy estig meglegyen a kisüsti. Sietnem kell, a jövő héten külföldi vendégeim lesznek, megígértem, hogy kapnak belőle egy-egy palackkal. Tudod, hogy mennyire imádják a rólam elkeresztelt Borovacsát!

- Nézd meg, szívem, Boriszláv, a nappaliban az íróasztalodon, a számítógépnél, az egér mellett! Mintha ott láttam volna legutóbb, amikor a barátaiddal próbáltatok twitterezni. Apropó twitter, nem is kérdeztem, sikerült vonalat kapnotok?

- Egy frászt! – legyintett kiábrándultan Boriszláv. – Nem értem ezeket a semmirekellő twitterezőket: hogyhogy nekik sikerül feljutni a netre, nekem meg nem? Állandóan ott lógnak és mást se csinálnak, mint engem kritizálnak. Engem, a megválasztott elnöküket! Hová süllyedtünk! Mondtam is a haveroknak: próbáljunk meg mi is bekapcsolódni ebbe a nagyfene internetezésbe, ha már ilyen nagy divat lett, és bíráljuk meg mi is őket. De hiába, nem sikerült! Valamilyen összeesküvést szimatolok ebben is: biztosra veszem, hogy a belső ellenség keze lehet a dologban! Külföldi megbízóik arra utasították őket, hogy zavarják meg a telefonvonalamat.

- Lehet, hogy csak a kedvezőtlen légköri viszonyok miatt van ez, Boriszláv – találgatta a feleség. – Lehet, hogy tényleg rosszak a vezetékek. Szólni kell a helyi tanácselnöknek, hogy küldje ki a szerelőket.

- Na, arra aztán várhatsz, hogy ő intézkedjen! A múltkor is hiába tiltakoztam nála, amiért a szomszéd falubeli turistairoda légi kirándulásokat szervezett a birtokunk fölé. Egyenesen a guta kerülgetett, amikor egy gép mélyrepülésben elhúzott a fejem felett. Akkora zajt csapott, hogy majdnem elejtettem a cefrés vödröt! Ennyi erővel bombát is ledobhatott volna! Figyelmeztettem is a tanácselnököt: mit gondolsz, Dragomir, Amerikában megengednék, hogy a Fehér Ház felett repkedjenek a bámészkodó turisták? Vagy Moszkvában, a Kreml felett? Úgy lepuffantaná őket egy cirkáló rakétával a barátom, Vlagyimir, mint a legyet!

- Nem is értem, hogy mit akarnak itt látni. A pálinkafőző kazánt? – csodálkozott a feleség.

- Inkább téged, Danica. Téged akarnak meglesni, mert tudják rólad, hogy hatvan évesen is nagyon szemrevaló vagy. Ezt mondtam a riporternek is, amikor legutóbb interjút készítettek velem, és arról faggatott, hogy miért kritizálják egyesek, hogy az alapítványoddal te is beköltöztél az elnöki hivatalba? Azért, mondtam neki, mert a feleségem egy szépasszony! És ezért irigykednek rám.

- Gondolod, Boriszláv, hogy engem akarnak meglesni? – pirult el Danica. – És ugyan mire mentél a tanácselnökkel? Utánanézett a dolognak, hogy ki adott engedélyt az utazási irodának a repülőkirándulásokra?

- Igen, másnap felhívott, és azt állította, hogy szó sincs turistákról meg légi körutakról. Képzeld, milyen mesével állt elő: kvázi a mezőőrszolgálat kétfedeles gépei szórják a húsgombócba rejtett oltóanyagot az erre kószáló rókáknak, veszettség ellen. Hiszi a piszi!

-De még ha igaz is lenne, akkor is disznóság, hogy hagyják a veszett rókákat itt csellengeni a birtokunk körül! – méltatlankodott a feleség. –Szemtelenség! Biztosan valamilyen ellenzéki vadorzó tereli őket errefelé. Lehet, hogy ez a Dragomir is egy ellenzéki káder!

- Sajnos, nem. A mi emberünk, csak hát eszmeileg még nem emelkedett fel, nincs szinkronban az új európai kurzusunkkal. Akkor neveztük ki, amikor az országos akció keretében mindenhol saját pártkádereinket helyeztük vezető pozícióba. Hogy direkt kapcsolatban legyünk a néppel, és megakadályozzuk a pimasz ellenzék aknamunkáját.

- Hát ha ez a Dragomir ilyen tehetetlen, akkor aligha számíthatok rá abban a nagyszabású tervemben, hogy szélerőművet építsünk Szilvásfalvának – sóhajtott az ország első asszonya. - Angliában láttam ezeket a hatalmas ventilátorokat, amikor kint voltunk az olimpián. Kérdeztem is a helybelieket, hogy drága egy ilyen izé, egy ilyen szélerőmű? Azt mondták, á, dehogy! Csak a propellert kicsit macerás feltenni, helikopter kell hozzá. Gondoltam, miért ne szerelnénk fel mi is egyet a közeli dombra? Helikopterünk van, szelünk van. Akkor biztos nem verné ki a biztosítékot, ha sütjük a bárányt. Hátha kapnál erre a célra egy-két milliócskát a barátodtól, Vlagyimirtól!

- Á, nem hiszem, eléggé smucig ez az én Gyima barátom – legyintett az elnök. – Addig cile-mile..., így a barátság, meg úgy a testvéri szeretet, amíg nem kerül semmibe. De amint fizetni kell, rögtön megváltozik. Látod, hogy a Déli Áramlat gázvezetéket is lemondta, mert túl drágának találta. Hiába rendeztünk neki katonai parádét, költöttük el a milliókat, hiába hegesztettük össze a csővezeték első két darabját. Nem is tudom, mit kezdünk vele, csak a rozsda eszi.

- Akkor talán beszélj a kínai elvtársakkal! – rukkolt elő Danica az újabb ötlettel. - Láttam, hogy nagyon jól összehaverkodtatok a kínai miniszterelnökkel, a Csianggal, vagy hogy is hívják, amikor tavaly itt járt.

- Igazad is van. Nem felejtett el, sőt már többször üzent, hogy küldjem el neki a Tarabic-kalendáriumot. Tudod, a híres múlt századi csillagjósunk könyvét, szeretné lefordíttatni, hogy a kis kínaiak tanuljanak belőle a suliban. Akkor tetszett meg neki, amikor idéztem belőle, hogy egyszer sárga emberek érkeznek a Morava partjára, és isznak a vizéből! Egészen oda volt, annyira meghatotta.

- Miből gondolod, hogy meghatódott az idézettől, Boriszláv?

- Abból, hogy azt mondta: alig várja, hogy vendégül láthasson engem Kínában, és akkor annyi vizet ihatok a Jangce folyóból, hogy én is meg a Tarabic is belesárgulunk.

J. Garai Béla