Első ízben látogattak szülőfalujukba az 1941 és 1944 között Harasztin született, a magyar karhatalom által oda telepített bukovinai székelyek, akik a második világháború végén elhagyták a települést és a magyarországi, Tolna megyei Tevelben leltek otthonra.

– Szerettem volna még egyszer látni a helyet, ahol születtem – mondta a meghatódottság könnyeivel küszködve Pál István, amikor az először szülőhelyükre látogatók mintegy negyvenfőnyi csoportjának vezetőjeként kilépett a Tevelből Harasztira érkezett autóbuszból.

A nagyok háborúzgatásának a kisember szenvedi el a következményeit – szólt a vendéglátók nevében múltidéző beszédet mondó Slobodan Vukobratović.

Két olyan település lakosai találkoztak, akik emberi mérce szerint ellenségeskedve fordulhatnának egymás felé, de mégsem teszik, hanem közösen próbálnak lépni azért, hogy mindkettejük emlékjellel láthassa el a helyet, ahová a 20. század egyik legtöbb emberáldozatot követelő eseménye sodorta őket, akaratukon kívül.

Haraszti (Rastina) Zomborhoz tartozó, félreeső helyzete miatt kevéssé ismert, közvetlenül a magyar határnál fekvő falu. Az első világháborúban harcoló szerb önkéntesek telepedtek itt le annak idején családjaikkal. Ők alakították ki a település mai arculatát. 1941-ben a visszatérő magyar karhatalom az összes haraszti szerb családot, vagyis a teljes lakosságot Sárvárra, illetve Barcsra internálta és helyükbe bukovinai székelyeket telepített. 1944 őszén a telepes székelyeknek kellett újra útra kelniük és a visszavonuló magyar katonasággal elhagyni az éppen hogy megleltnek hitt hazát, ahol az itt töltött nem egész négy év alatt hetvenöten születtek és huszonöten haltak meg. A harasztiaknak máig nincs emlékhelyük Barcson, a Tolna megyében, Tevelen megtelepedett székelyeknek pedig nem jelölik síremlékek a szeretteik elhantolásául szolgáló helyet. Most talán közösen megtették az első lépést afelé, hogy mindkettejük ez irányú vágya teljesüljön.

A haraszti házigazdák elmondták, rémségeket éltek meg szülőhelyüktől távol, idegen földön. Ott életüket vesztett családtagjaik nevét és emlékét az 1960-as években falujukban állított emlékmű őrzi. Néhány méterrel odébb egy szerb katona szobra emlékeztet az első világháborút követő letelepedésre. Most a teveliek koszorút helyeztek el mindkét helyen a pravoszláv egyház papja által bemutatott szertartást követően, majd a temetőbe vonultak, ahol viszont ft. Drobina Gábornak köszönhetően római katolikus hagyomány szerint, kegyeleti szentmisével emlékeztek a távoli múltra és itt elhantolt hozzátartozóikra.

– A férjem itt született. Nagyon szerette volna még egyszer látni a szülőhelyét. Anyósomék mindig nagy szeretettel meséltek Bácskáról és Harasztiról. Az ő meséjük alapján ismertem fel a házat, ahol éltek. A baráti társaságunkhoz nyolc-tíz olyan személy tartozik, akik szintén itt látták meg a napvilágot. Úgy éreztem, meg kell szerveznünk ezt az utat, el kell jönnünk, és nagyon örülök, hogy fogadásunkra megvolt a készség a helyiekben – nyilatkozta Pál Istvánné.

Jovan Vukobratović, a haraszti helyi közösség tanácsának házigazda szerepét betöltő tagja elmondta, minden fájó emlék ellenére nem tekintenek ellenségként a magyar népre, sőt, jól eső érzéssel emlékeznek azokra a civilekre, akik túlélésüket segítve élelmiszert loptak be részükre a sárvári táborba. Az emberségességnek e szép emlékei jegyében várták a szülőhelyükre látogató székelyeket, ahogyan náluk szokás, kenyérrel, sóval és pálinkával, valamint a kegyeletadást követően megtört, prótó által megszentelt fonott kaláccsal, ilyen módon is jelét adva annak, hogy szívesen látják őket, és örömest ápolnák velük a jövőben is a kapcsolatot.

F. Cirkl Zsuzsa