Meglehetősen kiszámítható a szerb hatalom működése az elmúlt 10 évben: folyamatosan kell egy olyan ellenfél, esetleg ellenség, akire mutogatva erősíthető az egység. Hála Istennek olyan térségben élünk, hogy ebben nem kell messzire menni. Folyamatos feszültségforrásként itt van Koszovó, mindaddig, amíg nem jön létre a két ország közötti kötelező érvényű jogi megállapodás, amelyet egyszerűbben kölcsönös elismerésnek is lehet nevezni, bármikor lehet olyan problémát találni, amely legalább tíz napra lefoglalja a közvélemény figyelmét. Mint ahogyan volt az elmúlt két hétben a rendszámtáblákkal, és mint azt előre is megjósoltam, a gond sikeresen rendeződött. Akarom mondani, sikeresen elhalasztódott, hiszen a mostani, a felségjelzéseket letakaró megoldás csak 6 hónapra szól, addig kellene uniós közvetítéssel tartós megoldást találni. Csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy ez a 6 hónap szinte napra pontosan a szerbiai választások időpontjára esik, így akár már most borítékolni lehetne, hogy akkor minden, csak éppen nem megoldás várható.

Azokban a ritka pillanatokban, amikor Koszovóban éppen nem lehet fogást találni, itt a másik ügyeletes válsággóc, Bosznia-Hercegovina, ahol nem lehet megállapítani, hogy ki ad több okot a folyamatos szembenállásra. Vajon a több mint 25 éve bénázó nemzetközi közösség, a daytoni Boszniát folyamatosan temető Banja Luka-i rezsim Milorad Dodiknak a vezetésével, a pozíciójukkal folyamatosan elégedetlen bosnyák politikusok, vagy a szintén saját entitásért ácsingózó horvátok.

Időnként elő lehet venni Montenegrót is, amely utolsóként lett hűtlen Szerbiához, a kegyelemdöfést az egykori szoros kapcsolatoknak pedig Koszovó elismerésével adta meg. Az ottani szerbek folyamatosan keresik helyüket a nap alatt, derekasan hozzájárultak ahhoz, hogy Milo Đukanović demokratikus szocialistái 30 év után ellenzékbe kényszerüljenek, azt azonban még mindig nem tudták elérni, hogy megmondók lehessenek a mindenkori podgoricai kormányban. Azonkívül még mindig nem sikerült elérniük, hogy a montenegrói kabinet aláírja az alapszerződést a szerb ortodox egyházzal, tehát még itt is maradt bőven muníció a további csatározásokhoz.

A volt utódállamok közül nem felhőtlenek Szerbia kapcsolatai Horvátországgal sem. Égető problémák ugyan nincsenek, de időről időre elő lehet venni a múlt század 90-es éveiben dúlt háború eltűntjeinek kérdését, de csaknem 80 év elmúltával még mindig aktuális a jasenovaci haláltábor áldozatainak a száma is. A mély történelmi nézeteltérések ellenére azonban a szerb-horvát viták mégsem olyan hangosak, mint esetenként a szerb-montenegrói vagy szerb-bosnyák szócsaták, amihez némi köze lehet annak is, hogy a horvátországi szerb politikusok koránt sincsenek olyan szoros kapcsolatban a szerbiaiakkal, mint a montenegróiak és a boszniaiak.

És hangozzon ez bármennyire is hihetetlenül, mégis vannak olyan pillanatok, amikor a külpolitikai frontokon teljes a tűzszünet, és olyankor a feszültséget a belpolitikai színtéren kell megtalálni. Az ügyeletes bűnbak szerepe itt az ellenzékre hárul, amely harmatgyenge állapotában ugyan nemigen szolgáltat erre okot, de hát mindig vissza lehet tekinteni a múltba, azokra az időkre, amikor még a mostani ellenzék volt hatalmon, és minden bizonnyal követett is el hibákat. Más kérdés, hogy nem mindenki számára szimpatikus, amikor valaki erre csaknem 10 éve folyamatos kormányzás után ragadtatja magát.

És amikor a hatalom már megunja az ellenzék vegzálását, saját soraiban kezdi el a rendcsinálást. Azt kell mondanom, hogy nem a legsikeresebben, hiszen már évek óta döntetlenre áll az Aleksandar Vučić állam- és pártelnök és a Nebojša Stefanović volt belügy-, most pedig hadügyminiszter mérkőzése. Állítólag egymás lejáratása céljából robbantották ki a Krušik és a Jovanjica ügyet, komolyabb következmények nélkül, ha nem tartjuk annak, hogy Stefanovićnak mégiscsak meg kellett válnia a pártalelnöki poszttól. Most ismét melegítik a marihuána-ültetvény ügyét és a hadügyminiszter máris jelezte, hogy ha kell, vállalja a Szerbiában mindenhatónak tartott, a jogrendszerben egyébként teljesen használhatatlan hazugságvizsgálónak való alávetést.

Ha már a belső leszámolásoknál tartunk, nekem is volna egy ötletem. Lehet, hogy komolyabban utána lehetne nézni Siniša Mali pénzügyminiszter offshore cégeinek és bulgáriai lakosztályainak, ha már a nemzetközi tényfeltáró újságírók ennyire biztosak véleményükben. Attól tartok azonban, hogy Siniša Mali még belgrádi főpolgármesterként, a savamalai takarítással, amellyel valójában a Víziváros építését alapozta meg, olyan érdemeket szerzett magának, amelyet holmi 25 lakosztály származásának kérdése sem ingathat meg. Magam lepődnék meg a legjobban, ha tévednék.