Úgy döntöttem, hogy erre a hétre felfüggesztem a szerbiai ellenzék vegzálását és megvárom, miután már maguk is megállapították, hogy komoly késésben vannak, végre bejelentsék a választásokon való indulásukat és megpróbáljanak minél kevesebb menetoszlopba felsorakozni, ha már az egységes ellenzéki lista ötlete a kezdetek kezdetén hamvába halt.

Így gyakorlatilag kapóra jött az a baleset, amely hétfőn történt a Török Áramlat gázvezeték bulgáriai szakaszán és amely miatt egy napra fel kellett függeszteni a távfűtést Újvidéken. Állítólag egy kisebb üzemzavarról van szó, de nyilván nem minden ok nélkül jegyezte meg Dušan Bajatović, a szerbiai gázforgalmazó vállalat elmozdíthatatlan igazgatója, hogy gyanúsan sokáig tartott a baleset körülményeinek vizsgálata. Nem tudom, hogy pontosan mire utalhatott, de tény, hogy a kezdetektől nehézségekbe ütközik az orosz gáz déli irányból való szállítása. Még bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy a harmadik évezred első évtizedében mekkora ötletnek és üzletnek tűnt a Déli Áramlat és annak Szerbián átvezető szakasza, amely az akkori számítások szerint csak a tranzitdíjból évi 200 millió dollárt hozott volna Szerbiának. Persze csak azután, hogy visszafizette volna az építésre felvenni szándékozott orosz kölcsönt és annak kamatait. Azonban, főleg az Európai Unió akadékoskodása miatt, mindebből nem lett semmi és talán csak Tomislav Nikolić egykori szerb elnök családi albumjában maradtak meg azok a felvételek, amelyek azt örökítették meg, hogy a haladók egykori első embere hogyan hegesztette szimbolikusan össze a Déli Áramlat szerbiai szakaszának első két csövét, mégpedig itt, Újvidék tőszomszédságában, Sajkáson, nyolc évvel ezelőtt.

Időközben sok víz lefolyt a Dunán, meg sok orosz gáz is az Ukrajnán áthaladó vezetékeken, de alapjában változtak meg Kijev és Moszkva kapcsolatai is, és mindez azt erősítette meg, hogy mégsem volt ördögtől való ötlet a Közép-Európát déli irányból megközelítő gázvezeték, amely ezúttal a Török Áramlat elnevezést kapta. Onnan az elnevezés, hogy az oroszok tenger alatti vezetéken megoldották a gáz szállítását a török határig, onnan pedig megoldották azok, akiknek szükségük van erre az energiahordozóra, amelyet napjainkban sok európai országban éppen aranyáron mérnek. Évente 31 és fél milliárd köbméter gázt tud Oroszország ezen a vezetéken szállítani, ennek felére a törökök tartanak igényt, a többi, Bulgárián, Szerbián és Magyarországon keresztül mehet Dél- és Közép-Európa felé. Miután az oroszok megcsinálták a saját szakaszukat, szinte suba alatt megépült a Szerbián áthaladó szakasz is, és mintha Brüsszelben is megértették volna az új idők szavát, ezúttal sokkal kevesebb volt a felhajtás. Talán még akkora sem, mint az Északi Áramlat második vezetékének építése körül, amely nagyságrendekkel nagyobb, de Európának és főleg Németországnak nagyságrendekkel is nagyobb szüksége van rá.

A lényeg, hogy Szerbia a jövőben erre a vezetékre építi gázszükségleteinek kielégítését, de már az első, legkisebb üzemzavar is megmutatta, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Attól függetlenül, hogy a szerbiai napi 10 millió köbméteres szükséglet szinte a statisztikai hibahatárt sem éri el a gázvezeték kapacitásához viszonyítva. A hét elején azonban kiderült, hogy számunkra már ennek a kiesése is megoldhatatlan problémát jelent, hiszen hiába töltötték fel az udvarnoki tározót állítólag 400 millió köbméterrel, amelynek elvben negyven napos kiesést kellene fedeznie, amikor ebből a tározóból csak napi 5 millió köbméter engedhető vissza a hálózatba, tehát a normális ellátáshoz még ennyi hiányzik. Teszem hozzá, hogy most, a napokban, amikor a kinti hőmérséklet a 20 fokot nyaldossa, és a gázzal fűtő háztartások nagy többsége még legfeljebb csak takaréklángon üzemelteti kazánjait. A mostani probléma megoldottnak tűnik, de azt gondolom, hogy több mint komoly figyelmeztetés kell hogy legyen ez azok számára, akiknek a feladata az ország gázellátásának szavatolása. Véletlenül sem vagyok szakértője a témának, de a laikus számára is egyértelműnek tűnik, hogy mindenekelőtt a tartalékokat és az onnan kitermelhető mennyiséget kell növelni, amiről egyébként már hosszú ideje beszélnek, de főleg csak olyankor, amikor a mostanihoz hasonló gondok lépnek fel.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy magam is gázzal fűtők, és nagy izgalommal várom a szerb és az orosz elnök találkozását, annak reményében, hogy nem növekszik komolyabban a gázszámlám. Amikor viszont a minapihoz hasonló problémák merülnek fel, már csak azért imádkozom, hogy legyen gáz, bármilyen áron. Ugyanis még nem felejtettem el temerini polgármesterségem legtehetetlenebb napjait, valahol 2009-ben, amikor az éppen aktuális orosz-ukrán vita miatt az oroszok elzárták a csapokat és Szerbia napokra teljesen gáz nélkül maradt. Munkatársaimmal télikabátban dideregtünk az elnöki kabinetben és átkoztuk elődeinket, akik haladva a korral gázüzeműre cserélték le a helyi távfűtést, meg az összes iskola és óvoda szén- és pakuraüzemeltetésű kazánjait. Amit akácfával semmiképpen sem lehetett helyettesíteni. Szerencsére az a válság is napokon belül megoldódott, előbb ideiglenesen, majd tartósan is.