Lehet, hogy egyes olvasók is úgy vannak vele mint én, vagyis hogy unják már a szerbiai ellenzék helyben járását és az ezzel kapcsolatos kommentárokat, viszont jobb témát erre a hétre sem tudtam kitalálni.

Egy dolog tekinthető befejezettnek, mégpedig a két vágányon folytatott dialógus, de ennek a záróakkordja még mindig hiányzik, ugyanis az ezzel megbízott munkacsoport még nem vetette papírra a végső megállapodás szövegét és emiatt a párbeszéd résztvevői sem tudták még eldönteni, hogy aláírják-e azt vagy sem. Természetesen itt arról a párbeszédről van szó, amelyet a hatalmon lévő pártok képviselői folytattak a politikai élet azon szereplőivel, akik nem igényelték a külföldi közvetítést.

A másik vágányon folytatott egyeztetés lényegében teljes kudarcot vallott, a parlamenten kívüli szerb ellenzék legjelentősebb pártjai ugyanis annyira elégedetlenek voltak az európai képviselők által javasolt megoldásokkal, hogy egyszerűen felálltak az asztaltól és így adták a többiek tudtára, hogy számukra a dialógus befejeződött. A dialógus igen, de a róla folytatott vita tovább tart, gyakorlatilag nem múlik el nap, hogy az itteni résztvevők valamelyike ne kiabálná világgá, hogy mennyire egyoldalúnak tartják az európai közvetítőket, akik gyakorlatilag csak papírra vetették azt, amit a belgrádi hatalom diktált nekik.

A kiábrándultság teljes, de mintha a résztvevők megfeledkeznének arról, hogy az európai hozzáállás nem minden előzmény nélküli. Arról van szó, hogy Brüsszelben, és más fontos európai fővárosban egyszerűen elveszítették a bizalmat azokban, akiket Slobodan Milosević megbuktatáséval hatalomra segítettek. És nemhogy csak hatalomra segítettek, hanem anyagilag is alaposan megtámogattak, például azzal, hogy egyszerűen törölték a párizsi és a londoni hitelező országok felé való tartozás jóval több mint felét, amelynek az értékét már akkor is milliárdokban számolták, és nem is dinárban, hanem euróban. Viszont az itteni hatalomtartók, akiknek egyébként teljes 12 év a rendelkezésükre állt, nem a gazdaság talparaállítására és az Európai Unióhoz való felzárkózásra használták fel az így felszabadult pénzeket, hanem egyszerűen felélték azt. És hagyták, mit hagyták, támogatták, hogy a gazdaság a rablóprivatizáció áldozatává váljon.

Nem mellékesen, Koszovó ügyében sem tettek sokat. Továbbra is mély meggyőződésem, hogy a Nyugat végső ítéletét az akkori szerbiai rezsimről Angela Merkel, most már csak ügyvezető német kancellár mondta ki, amikor egy belgrádi sajtótájékoztató közepén egyszerűen otthagyta Boris Tadić akkori szerb elnököt. Ha addig nem is, akkor mindenki megérthette, hogy a Demokrata Párt körül tömörülő, vagy éppen abból kivált törpepártok egy jó időre eltörölhetik a szájukat a hatalomgyakorlástól. És mi köze ennek napjainkhoz? Ja, egyszerűen csak annyi, hogy mindazok a politikusok, vagy legalábbis túlnyomó többségük és meghatározó alakjaik, akik most Aleksandar Vučić hátát szeretnék látni, ehhez a fészekaljhoz tartoznak. Egy mondattal lezárva ezt a gondolatmenetet, a szerbiai társadalom nem volt képes egy új, hiteles politikusgárda kinevelésére, a meglevőkben pedig Nyugaton egyszerűen nem bíznak.

Ennek tudatában Aleksandar Vučićnak, mint a Szerb Haladó Párt elnökének nem lenne komolyabb oka az izgalomra, a harmatgyönge ellenzék, még akkor sem tudná komolyabban veszélyeztetni, ha tényleg alaposan javítanának a választási feltételeken. Én viszont erre nem fogadnák komolyabb összegben. Ugyanakkor azzal ő is tisztában van, hogy irányába is vannak nyugati elvárások, amelyekkel úgymond egyelőre adós maradt, és azt sem felejtette el, hogy hogy járt a korábbi hatalom, amikor az iránta való bizalom végleg elfogyott. Így, annak ellenére, hogy semmilyen látható jele sincs annak, hogy Vučićot tekintély- és támogatásvesztés fenyegetné Nyugatról, ő folyamatosan erősíti a különben is, számbelileg biztosan, bivalyerősnek számító haladó pártot. Kezdte azzal, hogy beléptette a pártba a pártonkívüliként miniszterelnöknek választott Ana Brnabićot, majd a vízilabda ikonnak számító Aleksandar Šapić pártját egyszerűen bekebelezte, és egyre szorosabb kapcsolatokat épít ki a még mindig mérhető támogatással rendelkező Szerb Szocialista Párttal, hogy a belügyminiszter Aleksandar Vulin pártjával való összefonódását már ne is említsük. Ebből a díszes társaságból mindenekelőtt a szocialisták az érdekesek, nem csak a már említett mérhető támogatásuk miatt, hanem azért, mert elnökük, Ivica Dačić egy hihetetlen nagy túlélő és bizony volt már királycsináló a másik oldalon is.
Közben Aleksandar Vučić egy kicsit a saját hiúságát is legyezgeti. A pártjában még kéreti magát az elnökjelölést illetően, ami arra azért jó hogy alattvalói rendre hűségesküket tegyenek, de közben a szoros szövetségesekkel, Dačićtyal és Vulinnal már kimondatta, de lehet, hogy ezt megtették ők maguktól is, a két, magát még mindig baloldalinak nevező tömörülés csak abban az esetben támogatja a Szerb Haladó Párt elnökjelöltjét, ha őt Aleksandar Vučićnak hívják. Gondolom olvasóim sem lepődtek meg.