Slobodan Milošević hatalmának 21 évvel ezelőtti megdöntése óta Szerbia hivatalos politikájában nem tapasztalható változás: a mindenkori kormányok mindegyike az Európai Unió iránti elkötelezettséget hirdette. Legalábbis verbálisan, míg a mindennapi gyakorlatban mindig is tapasztalhatók voltak kisebb-nagyobb botladozások. Mivel most nem történelmi visszatekintésre készülök, maradjunk a csaknem tíz éve aktuális haladó párti hatalomnál és kormányoknál. Amelyek országlásuk kezdete óta élvezik Brüsszel jóindulatát.

Ugyanolyan verbálisan, mint amennyire maguk is elkötelezték magukat az Unió mellett. Ennek legékesebb példája talán a legutóbbi országjelentés, amely szinte minden téren haladást konstatál Szerbia esetében, ennek ellenére korántsem lehet biztosra venni, hogy az Uniós tagállamok elfogadják az Európai Bizottság ajánlását és újabb csatlakozási fejezeteket, vagy az új metodológiában, klasztereket is megnyitnak. Mint ahogyan nem is nyitottak már két teljes éve, annak ellenére, hogy Belgrád igyekszik bizonyos házi feladatokat elvégezni. Mint például a folyamatban levő alkotmánymódosítással, ami, ha egyszer befejeződik, talán nagyobb függetlenséget szavatol majd az igazságügyi szerveknek, mármint a bíróságoknak és az ügyészségeknek. Azonban azt sem lehet mondani, hogy Brüsszel teljes egészében levette volna kezét Szerbiáról, hiszen a héten jelentette be, hogy az Unióban is elfogadják az itteni védettségi igazolványt. A jelek szerint a belgrádi lépések körülbelül ilyen mértékű támogatást érdemelnek.

Amiben, ha őszinték akarunk lenni, jó adag igazság van, ugyanis

ott, ahol leginkább kellene, Szerbia a legkevésbé teljesít.

Ezúttal ne menjünk bele, hogy főleg kinek köszönhetően, de megcáfolhatatlan tény, hogy a Belgrád és Pristina közötti kapcsolatok rendezése gyakorlatilag sehol sem tart, holott az Unióból már ezerszer világosan megüzenték, hogy enélkül szó sem lehet a teljes jogú tagságról. Legalább ilyen fontos feltétele ennek, hogy Szerbia külpolitikáját hozzáigazítsa a brüsszeli külpolitikához, viszont a vak is látja, hogy Moszkva és Peking legalább annyira közel van az itteni lelkekhez, mint Brüsszel, Washington, vagy Párizs és amikor ezt mondom, akkor nagyon enyhén fogalmazok. De hát ezt sem kell külön magyarázni: a gáz és a kőolaj elsősorban Oroszországból érkezik és értékét csak növelheti, ha még a teljes piaci árat sem kell kifizetni érte. Ez azonban egyelőre csak HA, a valódi értékelést majd valahol a hónap végén, Aleksandar Vučić moszkvai látogatása után adhatjuk meg. Ugyanilyen fontosak a kínaiak is, akik saját maguk hitelezik meg az autó- és vasutak építését, ami a jelek szerint még akkor is elfogadható, ha nagyobb kamatot számolnak fel mint az európaiak. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy a kínaiak hajlandók voltak felvásárolni az olyan, itteni körülmények között irányíthatatlan mamutvállalatokat, mint a szendrői vasművek, vagy a bori bányamedence. A vásárlásokat árnyalja ugyan, hogy a vállalkozások közé időnként becsúszik egy-egy, a nagybecskereki gumigyárhoz hasonló, nemcsak környezetvédelmi szempontból legalábbis gyanús vállalkozás, de hát Istenem, mellékhatásai még az életmentő vakcinának is vannak.

Nyilván nem növeli Belgrád tekintélyét Brüsszelben az sem, hogy a szerb főváros egyik legszívesebben látott vendége, Milorad Dodik boszniai szerb vezető folyamatosan ingatja a stabilnak már a daytoni szerződés megkötése óta nem nevezhető Bosznia Hercegovinát.

Bosznia Hercegovinához kapcsolódik az is, amit én személy szerint a legnagyobb akadálynak tartok az Európai Unióba vezető úton. Egészen pontosan Srebrenicáról és a nemzetközi bíróságok által is népirtásnak minősített ottani tömegmészárlásról van szó. Amelynek egyik fő felelőse a Hágában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Ratko Mladić, a boszniai szerbek egykori katonai parancsnoka. Akinek falfestményei körül már sajátságos nemzeti sport kezd kialakulni. Vagyis dicsőítői felfestik ezeket a portrékat, akik viszont ezt szégyellik, azok különböző módon megpróbálják ezeket megsemmisíteni, vagy ha ez nem megy, akkor legalább megrongálni: tojással, fehér vagy fekete festékkel, már ha bírják a "műalkotások" őrzőitől. Persze, itt vannak a rend szigorú őrei is, de nem ám, hogy állást foglaljanak, hanem hogy megvédjék a közbiztonságot. Remélem sugárzik az iróniai soraimból, de nem azért, mert igazságot szeretnék tenni, hiszen jogász létemre pontosan tisztában vagyok azzal, hogy milyen minősítést érdemel a háborús bűnösök dicsőítése. Ugyanakkor eszem ágában sincs beállni azoknak az ellenzékieknek a sorába sem, akik ennek a tömegsportnak az elterjedését simán a mostani hatalom nyakába varják. Attól tartok, hogy ennél sokkal súlyosabb a probléma, a Mladić-falfestmények valószínűleg egy másmilyen hatalom országlása idején is megjelennének. Nem kevesek örömére. És igazából ez az, amit azt mutatja, hogy Szerbia sajnos még nem érett az EU-s tagságra.