Fehér Márta szabadkai újságíró a Hét Nap munkatársa. Hétről hétre olvashatjuk írásait, riportjait, interjúit a hetilap hasábjain. Az elmúlt hónapok azonban nemcsak ezekről a cikkekről szóltak. Éjszakába nyúlóan készültek első könyvének szövegei, s a temérdek munka gyümölcse mára lassan beért. Most jelent meg a hetilap gondozásában interjúkötete, ami Vajdaság sokszínűségét mutatja be.

A hivatalos könyvbemutatón így vallott „gyermekéről":„Nagyon sok olyan ember van a Vajdaságban, akik imádják ezt a helyet, ugyanúgy, ahogy én. Nagyon sokak fejében megfordul ma gondolat, hogy elmenjen innen, mert máshol jobb, meg szebb. Ez nem egy itt marasztaló könyv, mert kaptunk ilyen kritikát még a kezdetek kezdetén. Arról szól ez a könyv, hogy ez a vidék szerethető, és én szerettem volna átadni azt az érzést, amit akkor érzek, amikor Szabadkán jövök-megyek, de amit más emberek más helyeken, nem magyarként, más nemzeti közösségek tagjaiként is éreznek. Hány szállal tudunk ide kötődni Vajdasághoz egyszerű emberként, méhészként, festőként, bármilyen területen is éljük az életünket?”

A könyv szemre is tetszetős. Borítóján egy pitypang emeli fejét az ég felé bátran farkasszemet nézve a széllel, ami Vajdaságon is át-átsüvölt. A kötetben, ami 450 dináros áron a Hét Nap szerkesztőségében vásárolható meg, 16 interjú található. Vajdaság 16 nemzeti közösségének egy-egy tagja szólal meg lapjain a szerző jóvoltából. Fehér Mártával a kiadvány születésének a körülményeiről beszélgettünk.

- Kétmillió emberből kellett 16-ot kiválasztani. Ez egy hatalmas merítés. Hogyan sikerült ezt a munkát elvégezni?

- Voltak kívánságaim, de nem szeretnék neveket emlegetni. Nem mindegyik jött össze szervezési kérdések miatt. Nem elutasítás volt, ez fontos elmondani. Egyszerűen nem tudtunk időpontot egyeztetni. Sok közösség esetében voltak kívánságaim, a zsidó közösség képviseletében nyilvánvaló volt, hogy Szabados Róbertet fogom megkérdezni. A Fruška gora is teljesen egyértelmű volt, ugyanígy a szabadkai Pelivan cukrászda is. Gondi Martinával kapcsolatban, valahol már mondtam is, hogy ő volt a legnehezebb választás. Sokat gondolkodtam, hogy ki legyen a beszélgetőtárs, mire bevillant a neve. Ő egy tökéletes alany, ő képviseli mindazt, amit mi vajdasági magyarok jelentünk. A görögök esetében a nemzeti tanácsukhoz fordultam segítségért, a románok esetében úgyszintén. Bevallom, kicsit fura volt így ajánlatra menni, mert olyan embereket keresetem, akik nem túl ismertek, még a saját közösségükön belül sem. Azután mindig kellemesen csalódtam, mert más irányba is lehet beszélgetni, mint a sablonok, még akkor is, ha ismerős nevekről van szó saját közösségükön belül.

- Az újságíró sokszor azt gondolja, hogy megtalálta a tökéletes alanyt, de azután, amikor előkerül a mikrofon, jön a lámpaláz, s egyszerűen nem működik a dolog. Volt ilyesmire példa?

- Nem! Engem valószínűleg szeret a jó Isten, mert egy alkalommal sem volt olyan, hogy valaki azt mondta volna, hogy ezt ne kérdezd. Nem tudom az okát, de mindig sikerült oldott hangulatot kialakítani, még akkor is, amikor csak fél óránk volt az Interjúra, például Fehértemplomon a román nemzetiségű tanárral. Ő, ugye, dolgozott az iskolában, csak ott tudott bennünket fogadni. Teremtett magának egy lyukasórát, gyorsan megszervezte, hogy legyen valaki, aki helyettesíti és kiálltunk az iskola elé. Ez a klasszikus helyzet, amikor az újságíró megbolondul, mert nincs egy természetes környezet, nincs hangulat... Állsz az utcán, ő várja, hogy ledarálja a szövegét, hogy minél hamarabb bemehessen, és a végére mégis egy jót beszélgettünk! Valahogy feloldódnak az emberek, ha beszélgetek velük. Nem akarok szerénytelennek tűnni, én nem tudom, hogy jön, de így alakul.

- Volt-e valamilyen előzetes elképzelés, ami a beszélgetések által a végére körvonalazódik, esetleg valamilyen szociológiai vonal? Az olvasóban kialakul-e valamilyen kép arról, hogy a nemzetiségek itt a Vajdaságban hogyan élnek? Hogyan érzed?

- Én azt hiszem, hogy ezt sikerült elérni. Remélem, hogy ezt majd az olvasók is így érzik. Odafigyeltem arra, habár Vajdaság eléggé nagy és iszonyatos dolog szelektálni, hogy Monostorszegre elmegyek, de mondjuk Doroszlóra nem, hogy mely településről válasszam ki annak az adott közösségnek a tagját, hogy mivel foglalkozik, kultúrával, mezőgazdasággal, túrázik, tanárkodik, művelődési egyesületet vezet vagy csak simán éli az életét… Ez iszonyatosan nehéz dolog volt. Ehhez biztos egy hatalmas szerencse is kellett, hogy olyan embereket találjak, aki vállalják, hogy nyíltan beszélnek akár a magánéletükről, akár a kötődéseikről. Én ezt szerettem volna megmutatni, hogy más a múltunk, mások az élettapasztalataink, adott esetben a problémáink is, valahol azonban mégis minden összefut, valahol érintkezik. A borítón nem véletlenül van pitypang. Ez is Kartali Róbert fotója. Vártuk, hogy a pitypang abba a fázisba kerüljön, amikor már csak a fehér bóbitái vannak. A kollégám hasalt a földön és várta, hogy elkapjon egy olyan pillanatot, amikor a szél szárnyra kapja ezeket. Tehát hihetetlenül erősek azok a kicsi közösségek, amelyek itt vannak. Annyira kapaszkodnak, amennyire a növény a földbe tud, és mégis fogyunk.

- Mert a magvakat elhordja a szél messzire.

- Igen. De az egész történetben benne van a kapaszkodás is, és az is, hogy vannak, akik elszállnak. Ezt csak így lehet nézni, szétválasztva nem lehet.

- Jó lenne, ha a könyvet el tudná olvasni mind a 16 nemzeti közösség. Lesz-e szerb nyelvű fordítás?

- Mindegyik interjú végén van egy rövid összefoglaló szerb nyelven és az adott közösség nyelvén is. Ez is nehéz feladat volt, oldalakat tíz mondatba sűríteni. Nagyon hálás vagyok az interjúalanyaimnak, hogy a szövegeket a saját nyelvükre lefordították, ingyen és bérmentve, de segített a román Hlas ľudu szerkesztősége, a zombori Német Nemzeti Tanács… Nagyon fontosnak éreztem, hogy ott legyen a fordított szöveg és igen, pályázunk a szerbnyelvű fordításra. Az egyik helyen nem nyertünk, de nem adjuk fel, benyújtottuk másik helyre is a pályázatot.

- Említetted Kartali Róbert nevét, de kiknek köszönhető még, hogy ez a könyv létrejött?

- Ó, hát, mindenkinek! Én ezt szoktam mondani. Elsősorban a jó Istennek, másodsorban minden embernek, akikkel életem folyamán találkoztam, mert mindenkitől kapunk valamit, hogy úgy nézzük a világot, ahogy kell, akár jó dolog az, akár rossz. Sokat köszönhetek a Pannon RTV-ben eltöltött 10 évnek, és nagyon örülök annak is, hogy a Hét Napban bizalmat kaptam, hogy most ott dolgozhatok újságíróként, holott azt hittem, hogy leteszem a lantot, de mégsem. László Edit igazgatónőnek rengeteget köszönhetek, hogy bele mert vágni egy ilyen kiadványba, Kartali Róbertnek, hogy levezette ezt a rengeteg kilométert, fotózott és beszélgettünk útközben a témáról. Nagyon sokat köszönhetek a lektoroknak, az olvasószerkesztőnek, a családomnak. A kisfiamnak, aki hagy írni olyankor, amikor megszáll az ihlet. Nem utolsósorban a szabadkai ferenceseknek. Nekik tényleg köszönöm. Egy jó ideje hozzájuk járunk templomba és ott olyan rálátást kaptam az életre, ami azt hiszem kellett ahhoz, hogy ez a könyv most így megjelenjen.