Végel világai címmel tartottak irodalmi estet csütörtök este Szabadkán, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban. Végel László Kossuth-díjas íróval, drámaíróval Temetetlen múltunk című kötete kapcsán Lovas Ildikó író és Urbán András rendező beszélgetett.

A szerző maga korrajzba ágyazott önéletrajzi regénynek definiálta művét, amely által három generáció életét is megismerheti az olvasó. A nagyapák, az apák és a fiúk sorsa is hasonlóan alakult tájainkon: fejlődött, majd megtört. A nagyapák életében Trianon okozta a traumát, hisz az impériumváltás után egy teljesen új világban kellett boldogulniuk. Az apák sorsának alakulásában egy rendszerváltás okozott dúlást a II. világháború után, de megpecsételték életüket az 1944-es délvidéki történések is. A fiúk életéből sem maradt ki a háború, s egy újabb átrendeződés a 90-es évek elején. A feldolgozhatatlan, temetetlen múlt utólagos hatásairól szól a könyv.

- Nem volt lehetőségük egy kiegyensúlyozott életformára, hol erre, hol arra dülöngött velük az út. Volt bennük egy félelem is, s aki dülöng, az mindig fél is.

A közép-európai embert legjobban a félelem gyötri. A saját életében, de a történelemben is ezt tapasztalja: mozgó határok, állandóan változó rendszerek, jöttek, mentek… A félelem tehát bennünk van

– magyarázta Végel László.

A bizonytalanság miatt nagyon sokan elhagyták ezt a vidéket, ő azonban sosem, hanem „begyökerezett egy talajba”.

- Bebizonyítottam, hogy nem kell menekülni. Abban a pillanatban, amikor javult a helyzet és naivan azt gondoltam, hogy most már jobb lesz, akkor ösztöndíjjal elmentem Németországba és ez egy hatalmas élmény volt.

Azt gondolom, hogy akkor kell hűnek maradni a szülőföldhöz, amikor az veszélyben van. Amikor azonban már nincs akkora veszély, akkor légy egy kicsit szabadabb ember, ahogy Cs. Szabó László írta, kalandozni kell a nagyvilágban is, de visszajönni. Ahogyan a régi lelkészek, papok csinálták: elmentek a nagy európai egyetemekre, s azután visszajöttek egy kis falu templomába. Ez a kettő nem zárja ki egymást, mert a gyökerek az ég felé is mutatnak. Világjárás után újra gyökeret lehet ereszteni. A „gyökértudósokról” sokszor mondom elmarasztalóan, hogy nem úgy kell csinálni, mint ahogyan ők mondják, hogy be kell zárkózni a kisebbségi, a nemzeti kuckóba és ott élni. Azonban azoknak a véleményét sem osztom, akik a bőröndjükben hordják a gyökereiket, s mikor kiszállnak egy reptéren, kipakolva a poggyászt rögön gyökeret eresztenek. A gyökéreresztés egy nagy dráma, hol felfelé húz, hol lefelé, s ez a kettő össze is ütközik. Vágyálom ez a kozmopolita világ felé.

Pont ebben a könyvemben írtam meg, hogy mit tanultam a szenttamási Zöld utcában. Gyerekkoromban szerettem fülelni, hogy mit mondanak az idősebbek. Sosem arról beszéltek, hogy itt hogyan eresztünk gyökeret, hanem arról, hogy ki mit látott, tanult a nagyvilágban. Erről tudtak egész este beszélgetni.

Végel László elmondta gondolatait az elvándorlásról is.

- Én nem ítélek el senkit, aki távozik, viszont ez engem nagyon megrendít. Nagyon sok mindennek a végét láttam már. Tanúja voltam a szocializmus öngyilkosságának, tanúja voltam háborúknak, hihetetlen nagy változásoknak. Vajon, most tanúja leszek egy kis közösség megszűnésének, szórvány létének?

Ha így marad az elvándorlás, akkor a demográfusok szerint a vajdasági magyar közösség lassan az öregek otthona lesz. S minél kisebb lesz, annál kishitűbbé is válik. Minél kishitűbbek leszünk, annál inkább fogyunk. Ennek egyrészt anyagi okai vannak, de vannak szellemi okok is. Az utóbbi két-három évtizedben kihalt a vajdasági magyarokból a helyi identitástudat, hogy ők vajdaságiak. Régen, amikor valaki átment Magyarországra, mindig hangsúlyozta a helyi identitását. Ezt a helyi identitást az egyetemes magyarság fogalma kiszorította. Ebben felelősségünk van mindnyájunknak, nekem is, mint értelmiséginek is, de a politikusoknak is. Nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy mennyire fontos a helyi identitás a mindennapi életben, de a kultúrában, az irodalomban is. Az embernek büszkének kell lennie a szülőföldjére, de nem, mint egy kuckóra, ahol meg lehet bújni, hanem mint egy terepre, ahol versenyre lehet kelni, ha kell, a többségi nemzettel is.

Végel László szerint nem elég az, hogy egy magyar író, mérnök magyarkodjoni, hanem Szerbiában is legyen az egyik legjobb író vagy mérnök, rendező informatikus... Ez a versenyszellem, úgy véli, nagyon fontos.