Versenyfutás az idővel a dokumentumfilmes élete. Egyrészt, mert olyan témákról kell forgatnia, amelyekről korábban nem volt szabad, s már kevés szemtanút találni. Másrészt pedig most, amikor már bármiről lehetne beszélni, nehéz anyagi eszközöket szerezni, s a filmest is szorítja az idő, mert még sok mindent el szeretne mondani. Ezért lehet gyakran hallani Siflis Zoltán méltatlankodását, hogy kevésbé lényeges témákra készült el egy-egy film, közben vannak olyan fontos dolgok, amikkel még senki sem foglalkozott, azokra meg nem jut pénz.

Siflis Zoltán 70 éves. 1975-ben kezdett dokumentum-, rövid és animációs filmeket készíteni. Alapítója és vezetője volt a topolyai első határon túli magyar Szociográfiai Filmműhelynek. Számos alkotás fűződik a nevéhez, szinte egytől egyig olyan témákat dolgozott fel, amelyekhez rizikós volt hozzányúlni. Forgatott a beszolgáltatásokról, a horgosi orgonaügyről, a 44-es megtorlásokról, a 90-es évek háborúinak hatásairól.

Két évvel ezelőtt, amikor egy interjúban arról faggattam, hogy miként is lett dokumentumfilmes, erről így mesélt:

– A történet az 1980-as évek elején kezdődött, amikor a budapesti Balázs Béla Stúdió tevékenységét elkezdtem kísérni. Azt gondoltam, ha lehet, akkor a délvidéki magyarság történelmi, politikai közelmúltjáról is tényfeltáró dokumentumfilmeket kellene készíteni. Pár évnek el kellett telnie, mire sikerült Topolyán megalapítani az első határon túli Szociográfiai Filmműhelyt, amelynek a mintája a pesti Balázs Béla Stúdió tevékenysége volt. Ezen belül is szeretném megemlíteni a Gulyás testvérek munkásságát, Sára Sándor tevékenységét, akik filmjeikkel már akkor elindítottak egy sajátos rendszerváltó folyamatot. Mi is itt dokumentumfilmes eszközökkel szerettük volna feldolgozni a vajdasági magyarság közelmúltjának fel nem tárt, ki nem beszélt témáit. Már az első évben megcsináltam a beszolgáltatásról szóló filmet. Ez is bizonyos értelemben tabutéma volt, hiszen ezt a periódust a Nehéz idők című filmem tárja fel először egészen más megközelítésben, az érintettek, az áldozatok szemszögéből, hogy miként is indult a titói hatalomgyakorlás.

A tabutémák döntögetéséhez bátor munkatársakat kellett keresni. Nehéz feladat volt ilyeneket találni?

– Az volt a szándékom, hogy összeszedjem azokat az embereket, akik akkor, mint írók, publicisták jeleskedtek a szociográfia terén. Így került a képbe Dudás Károly, Csorba Béla, Komáromi Ákos... Utána próbáltam megnyerni a filmes kollégákat, majd elkezdtük ezeket a témákat feldolgozni. Úgy döntöttünk, hogy hozzálátunk az 1944-es események feldolgozásához is. Rá két évre, tehát 1988-ban közzétettünk egy felhívást, amelyben tanúkat, túlélőket, hozzátartozókat kerestünk, hogy a 44-es atrocitásokról meséljenek.

Mertek jelentkezni az emberek?

– Az első felhívásra 8-10 ember jelentkezett. Ez nagyon fontos volt, mert amikor a belső félelem falát ledöntötték az emberek, s amikor velünk kapcsolatba léptek, utána én felkerestem őket. Ez azért volt jó, mert mindenki tudott más érintettekről is. Így indulhatott el ennek a történetnek a felgöngyölítése olyan értelemben, hogy megneveztek embereket. Vagy olyanokat, akik beárulták a szomszédjaikat, vagy olyanokat, akik áldozattá váltak. Megneveztek embereket, elmondták, hogy mit tudtak ezekről, hisz az áldozatok nevét gyakran még ki sem merték ejteni a gyilkosságok után. Elmesélték, hogy hogyan történtek a mészárlások, a Tiszába lőtték-e őket vagy jeltelen sírokba földelték a szerencsétleneket. Mi tehát elkezdtük a filmet forgatni, és 1989-re elkészültünk vele.

Utána hogyan sikerült a filmet bemutatni, eljuttatni a közönséghez?

– Megmondom őszintén, hogy a Tanyaszínház adta az ötletet, hogyha nincsenek mozik, televíziók, ahol levetítik a filmjeinket, akkor mi visszük el az alkotást a közönséghez. Kocsiba tettük a színes televíziót, a vetítőt, s ősszel, amikor ezek a filmek elkészültek, hiszen nyáron volt Topolyán a filmtábor, akkor oldottuk meg a forgatást, elvittük a kész produkciókat művelődési házakba, könyvtárakba, mindenhová, ahol befogadtak bennünket. Ilyen formán el lehetett érni a közönséget. A magyarországi filmes kollégáktól is kaptunk egy kellemes filmes háttérszelet, mert többször meghívtak bennünket. Jártunk párszor Szegeden, az említett film ott is bemutatásra került, s elindított egy politikai folyamatot. Erre vagyok nagyon büszke. Az más kérdés, hogy ezt nem nagyon írják le egyelőre, de hogyan is alakult meg a VMDK? Tessék csak megnézni, hogy kik a megalapítói! A videótábor tagjai, Dudás Károly, Csorba Béla... Kasza József akkor már városelnök volt Szabadkán. Kilátogatott a topolyai táborba, mert azt mondta, annyit olvasok rólatok, hogy mit csináltok, eljöttem megnézni benneteket. A pártunk végül valahogy így állt össze. Egy nagyon fontos esemény történt akkor, ugyanis a beszolgáltatásról szóló filmet meghívták Adára. Hivatalosan az ifjúsági szervezet hívta meg, de utána magán a rendezvényen megtudtam, hogy a meghívás mögött dr. Hódi Sándor állt. Ekkor találkoztunk mi páran össze, s ez a találkozó volt a döntő. Hajnalig tartott, amíg átbeszéltük azt, hogy a vajdasági magyarságot valamilyen formában politikailag is aktivizálni kellene. Ebből a szempontból a tábor meg a film hozzájárult ahhoz, hogy azt a félelmet, amit az emberek évtizedekig magukban hordoztak – nemcsak az áldozatok, hanem mindazok, akik akkor társadalomtudománnyal, politikával foglalkoztak –, sikerült megbontani. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a fő impulzust Szegeden kaptuk a Nyári Egyetemen. Ott találkoztunk először a nyugatra szakadt magyar emigránsokkal, ők tartottak előadásokat, s ezek mind fontosak voltak, hogy mi itt film formájában, Erdélyben és Felvidéken pedig máshogy, feldolgozzuk a közelmúlt történéseit. Így kapcsolódnak össze ezek az események, amik több szálon történtek, s ebben a munkában nagyon sok olyan ember vett részt, akik később jeleskedtek az első kisebbségi politikai szervezetünk megalapításában. Mindenképpen megérne ez egy tanulmányt, hogy milyen szerepe volt ebben Topolyának, s az ottani Szociográfiai Filmműhelynek.

A változás szele és a kilencvenes évek háborúi

1989-ben a változás szele végig söpört Kelet-Európán, egymás után megdöntve a kommunista rezsimeket. Az alig egy évvel korábban Szerbiában hatalomra került Slobodan Miloševićnek viszont esze ágában sem volt, hogy demokratizálja országát, inkább vérzivatart és káoszt okozva igyekezett megőrizni hatalmát. Amíg a szomszédos államokban az olyan szavakat próbálgatták ízlelgetni, mint a pluralizmus, decentralizáció, restitúció, a volt Jugoszláviában a fegyverek dörögtek, koncentrációs táborok létesültek, embereket öltek halomra, mindenkinek döntenie kellett, hogy menni vagy maradni, s végül 1999-ben jött a NATO, hogy a maga módján rendet teremtsen.

Az újabb háború emberi tragédiákat hozott ismét. Fiúk, apák elvesztését, családok teljes elszegényedését, az idegenben való újrakezdés nehézségeit, a harctereken átélt borzalmak feldolgozásának nehézségeit.

Siflis Zoltán úgy gondolta, hogy erről is filmet kell csinálni. Az egy évtizedig tartó jugoszláviai háborúk hétköznapjairól naplószerűen szerkesztett filmkrónika Siflis Zoltán 2014-ben bemutatott Örvényben című alkotása. A film az emberek dilemmáit mutatja be. A harctérre indulás kényszere állt a vajdasági magyarok előtt. Részt venni a polgárháborúban vagy elbujdosni? A mozgósítások, a bujkálások, a bombázások hétköznapjairól, a távozások föllelhető okairól szól a film. Szerbiában, ha nem is dörögtek a fegyverek, a behívóparancsok, s a gazdasági agónia nagyon sokakat szülőföldjük elhagyására kényszerített.

A film forgatásán jómagam is részt vehettem, s a helyszíneken láthattam, hogy Siflis Zoltán hogyan dolgozik, hisz felkérést kaptam tőle, hogy rádiós szakmai tapasztalataim alapján legyek én az egyik riporter, aki az alanyokat kérdezi. Filmeztünk Szabadkán, Magyarkanizsán, Moholon, jártunk Budapesten, Etyeken, s rá kellett jönnöm, hogy a rádiós interjúk során mi legfeljebb csak a felszínt szántjuk. A dokumentumfilm készítésekor viszont a lelkek legmélyére kell lemenni, ha kell, az ekével felszaggatni a talajt, hogy megszabaduljon az éjszakánként kísértő emlékektől, hogy hogyan robbant szét a katonatársának a teste, milyen volt az általa megölt emberek tekintete. Az interjúalany leginkább halkan és lassan mesél, az elején a lényegtelenebb dolgokat mondja, de tovább kell kérdezni. Újrakezdi, más szavakkal sorolja ismét ugyanazokat az emlékeit, de nem szabad hagyni. Harmadszor, negyedszer is rá kell a dolgokra kérdezni, egyféle könyörtelen birkózás ez, s amikor kezd az emlékező fáradni, egyszer csak megnyílik, s felszínre törnek az emlékek, s hirtelen kitörnek belőle a szavak. A beszélő arca is átlényegül, s jön a megnyugvás, mert az nem a hallgatással érhető el, hanem azzal, hogy kimondjuk a dolgokat.

Fiatalos lendülettel, a jelenben is

Siflis Zoltán most, 70 évesen is dolgozik. A kapus halála címmel dokumentumfilmet készít a Fradi mártírhalált halt szabadkai származású kapusáról. Siflis Géza mindössze 41 évet élt. Szabadkán kezdett focizni, öt alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban. Szabadkáról szerződött a Ferencvároshoz. A Fradiban 14 alkalommal szerepelt, ebből 4 volt bajnoki mérkőzés. Tagja volt az 1928–29-es és 1929–30-as ezüstérmes csapatnak. A II. világháború után Magyarországon maradt, Kelebián telepedett le.

A filmrendezőm s a labdarúgó vezetéknevének azonossága nem véletlen. Siflis Zoltánnak a nagybátyja volt Siflis Géza. Az egyik interjúban, amit Siflis Zoltánnal készítettem így emlékezett nagybátyjára:

– Csak néhány Siflis Gézával kapcsolatos emléktöredék maradt meg a családon belül. A sport terén, a volt Jugoszláviában elért eredményeiről gyakran hallottunk, s azt is tudtuk, hogy nagyon vágyott egy nagyobb sportkarrierre, hogy eljusson Budapestre. A Ferencváros volt a kedvenc csapata. Be is teljesült az álma. Arról is tudtunk, hogy Magyarországon nősült meg, olimpikon volt a felesége is, aki úszóbajnok volt. 1945-ben sajnos lezárták a határt, s a család szem elől vesztette. Szeretett volna hazatérni Szabadkára, de nem tudott, ezért telepedett le a határ magyar oldalán. Vaskereskedése volt, mint az édesapjának Szabadkán. Ez okozta a vesztét. Nem tudott ugyanis egyezni a hivatalos magyar politikával, ami a II. világháború után államosította a magántulajdont. Elvitték Budapestre, s az Andrássy út 60-ban több napig vallatták. Utána elvitték Bajára, s néhány napra rá a kínzások és verések következtében meghalt, de Kelebián temették el. A filmben szó lesz majd erről is, de történelmi hátteret is adunk Siflis Géza életének. A trianoni eseményekre is szeretnék kitérni, mert Siflis Géza tragédiáját nem lehet megérteni, ha ezt nem vázoljuk fel.

A film egy részét már felvették, de maradt még pár forgatási nap. A járvány nagyban megnehezítette a munkát, meséli Siflis Zoltán. Egész Európában, de Dél-Amerikában is kutattak archív filmrészletek után, találtak is anyagokat, például Olaszországban. Reméli, hogy tavaszra elkészül a film. Egyelőre másik projekten nem töri a fejét, mondja, nehéz tervezni, mert a támogatásokat megeszi az infláció, ezt akarja először befejezni.

Őszintén szólva: nem hiszem el, hogy nincs másik terv a tarsolyában. Szerintem már adott a munkacím, a rövid vázlat, s hogy hol kellene forgatni.

A 70-es csak egy szám. Siflis Zoltán fiatalos lendülettel dolgozik fiatal filmesekkel, ami nagyon jó, mert vele a munka filmes iskola is.

A 70-es azonban mégiscsak egy kerek szám, ezért a dokumentumfilm-rendező hozzátartozói és barátai meglepetésekkel készülnek. Ezért született ez az írás is.

Isten éltesse Siflis Zoltánt még sokáig!