A nyelvész, költő, műfordító 79 éves volt.

„A család kérésére szomorúan tudatom, hogy Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, a Magvető Kiadó szerzője 2026 március 29-én, 79 éves korában elhunyt” – írta hétfő reggel Török András a Facebookon.

Nádasdy Ádám 1947. február 15-én született Budapesten, és 1970-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar angol–olasz szakán. Két évig volt gimnáziumi tanár, majd 1972-től 2018-ig az ELTE Bölcsészettudományi Kar angol nyelvészeti tanszékén tanított, 1997-től 2003-ig tanszékvezető volt. 2012-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, 2017-től professor emeritus.

Több kötetben jelentek meg versei. 1990-ben Déry Tibor-jutalommal, 1993-ban Robert Graves-díjjal, 2000-ben Füst Milán-díjjal tüntették ki. 2003-ban megkapta a Budapestért díjat „a magyar nyelvről való korszerű, tudományos igényű gondolkodás terjesztésében végzett eredményes munkájáért és műfordításaiért”, valamint a Szépíró-díjat, 2005-ben pedig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjjal tüntették ki költői és bátor szellemű műfordítói munkásságáért.

Nádasdy Ádám a kortárs magyar szellemi élet egyik legsokoldalúbb és legmeghatározóbb alakja volt. Egyszerre elismert nyelvész, költő, műfordító és egyetemi tanár, aki híres volt arról, hogy a legbonyolultabb dolgokról is végtelen nyugalommal, közérthetően és elegáns humorral tudott beszélni, írja megemlékezésében a kultura.hu.

„A nyelv olyan, mint a tenger: nem lehet belőle kivenni egy vödör vizet, hogy na, most ez a tiszta nyelv” – vallotta.

Nyelvészeti szemlélete alapjaiban rengette meg a hagyományos, szigorúan szabálykövető magyar nyelvművelést. Deskriptív, azaz leíró szemlélete szerint a nyelv nem egy romló állagú műemlék, amelyet óvni kell a változástól, hanem egy élő, lüktető szervezet, amely éppen a változás által marad funkcionális. Híres érvelése szerint az idegen szavak beépülése vagy a nyelvtani szerkezetek kopása nem a kultúra hanyatlását jelzi, hanem a beszélők természetes igényeihez való alkalmazkodást. Ezt a modern és felszabadító látásmódot éveken át közvetítette a nagyközönségnek népszerű cikksorozataiban, megtanítva olvasóit arra, hogy ne féljenek a saját anyanyelvüktől.

Ugyanez a frissesség jellemzi műfordítói tevékenységét is, amely során a világirodalom „érinthetetlen” klasszikusaihoz nyúlt hozzá bátor kézzel. Dante Isteni színjátékának újrafordításával valóságos irodalmi bravúrt hajtott végre: lefejtette a műről a korábbi fordítások nehézkes, archaikus rétegeit és olyan élő, érthető szöveget alkotott, amely a mai olvasó számára is átélhetővé tette a pokoljárást. Shakespeare-fordításai – köztük a Hamlet vagy a Lear király – hasonló szellemben születtek; kifejezetten a színpad számára készültek, szem előtt tartva, hogy a színész száján természetesen szólaljanak meg a sorok, miközben az eredeti drámai erő semmit sem csorbul.

Saját költészetében Nádasdy egy egészen más arcát mutatja meg: a hűvös intellektust itt felváltja a mély intimitás és a kíméletlen őszinteség. Versei gyakran a testiségről, az öregedés folyamatáról és a hétköznapi kapcsolatok törékenységéről szólnak, mindenféle pátosz vagy felesleges díszítés nélkül.