A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Küzdök a regénnyel! - beszélgetés a Szirmai-díjas Bencsik Orsolyával
Betűméret:
A legújabb köteted címe Akció van! Maga a cím, pontosabban a fedőlap alatt megbúvó szövegekben érzed ezt az akciót (ha igen, akkor konkrétan minek kapcsán), vagy pedig a külvilágban, melyre valamiféleképp reflektálnak a szövegek, így a külvilágból fakadó akció következtében a kötet világába is beivódnak?
A kötetben, éppen a vége felé, van egy kispróza, amiben a narrátor azon kesereg, hogy a Pityu nevű barátjával együtt többé már nem viheti véghez az akciót, noha a kezében jól áll a fegyver. Ennél a kötetcímadó írásnál egyszerre gondolhatja az olvasó, hogy szexuális tevékenységről vagy éppen gerillatámadásról van szó, még akkor is, ha valójában nem történik semmi, nem jön a Pityu nevű barát sem, csak utalás van a múltbéli cselekvésre (ám annak realitása sem biztos), és a jövőbelire, a jelenben viszont csupán elbeszélés van, az igény utáni vágyról. A kötet egészében felfedezhető ez az akció, a tett hiánya, de emellett egyfajta tényleges gerillatámadás is, amiről, ennek kötetbeli működéséről a legszebben és a legprecízebben Tolnai Ottó értekezett egy szabadkai beszélgetés során. A címmel ellentétben tehát ebben a szöveguniverzumban a narratíva tekintetében tulajdonképpen nem történik semmi, mozdulatlanság van, zártság, normalitássá, természetességgé változtatott, simulékonnyá tett abnormalitás. Falusi unalom, leskelődés, kocsma, alkohol, döngő legyek és büdösség. A támadás pedig, bár ezt csak remélni tudom, a narráció során jön létre, a diskurzus szintjén valósul meg. És ehhez persze még azt is hozzá lehetne venni, amit az önmagát Nyúlszív őrmesterként jegyző Balázs Attila a kötet fülszövegére írt: kiárusítás történik.
A család témája köré rendeződik a kötet. Ha család, akkor pedig az otthon fogalma is felmerül. Topolya mint az otthonod miként jelenik meg a művekben? Mit tud nyújtani egy írónak – a jelenét, a múltját vagy a jövőjével kapcsolatos spekuláció indítja el a fantáziát?
- Topolya már nem az otthonom, bár mindig is a szülővárosom marad, ahova időnként jó visszatérni. Időnként, ezt fontosnak tartom kihangsúlyozni, mert alkotó embernek nem hagy nagy életteret. Most Szegeden élek, ott járok doktori iskolába. Topolyával ambivalens a viszonyom, ahogy az egész Vajdasággal, pedig próbálok türelmes lenni vele, megértő és kevésbé önző, de nagyon nehezemre esik. Az viszont igaz, hogyha a szegedi egyetem elvégzése után nem költözöm vissza, mondjuk éppen Topolyára, és ha találok valami munkát, amiben elhelyezkedhetem, biztos kevesebbet írtam volna, és nem éppen ilyen könyvet. Úgyhogy mindenképp köszönettel tartozom ennek a közegnek, és annak a sok frusztrációnak is, amit okoztak bennem, mert enélkül nem születtek volna meg ezek a kisprózák. De nem szeretném, ha félreértenének, mindez, minden történet fikció, és nincs bennem harag az itt élő emberek iránt, ráadásul úgy, hogy nagyon sok pozitívat is kaptam tőlük. Az Akció erős reflexió arra a miliőre, amiben élek, éltem vagy élni fogok, és amelyben rajtam kívül mások is kénytelenek élni. Ez azonban csak szűken Topolya, szűken a vajdasági falu. Ez maga a Vajdaság. Másrészt persze, nyilván reflektál az író a környezetére. Az elég nagy baj lenne, ha nem reflektálna.
Huszár Tamara azt írta az Akcióról, hogy a benne szereplő 23 kispróza magán viseli szerzője kézjegyét, ezért könnyen azonosíthatóak. Megjegyzi, hogy ez nem jellemző kezdő írók szövegeire. Neked hogy sikerült mégis elérned ezt a hatást, szerinted milyen pluszt adtál hozzá?
- Ezzel kapcsolatban eléggé gondban vagyok, gondolkodóba esem, kell esnem, mert én ezt nem tudom, úgy érzem, nem is tudhatom eldönteni, meghatározni, kimondani. Saját hangot keresek, de azt hiszem, ez is egy olyan közhely, ami minden alkotó emberre igaz. Az Akció esetében egyértelműen megvolt az anyag, és rögtön adta magát a prózai forma is, a női narrátor, és az az igazság, valahogy az elbeszélésmóddal, az információkezeléssel se foglalkoztam túl sokat. Ami persze, így kimondva, megint csak nem teljesen igaz, mert igen is érdekelt vagy meghatározó volt számomra, hogy hogyan tudom és érdekes számomra elbeszélni, hogyan lehet megírni, szétírni a családnarratívát, kipróbálni és ezzel együtt kitolni a családi szerepek határait, traumákat keresni, azokat másképp, más módon tematizálni, kibeszélni, felsérteni a falut, még beljebb temetni, mint ahol van, olyan mélyre, ahonnan már semmi sem érzékelhető, ahonnan már nem lehet moralizálni vagy értékítéletet mondani, ahol már csak nézni lehet, kukkolni, lesni, minden felelősség nélkül. De hogy világosan válaszoljak a kérdésedre: nem az én feladatom meghatározni, miből áll a szerzői kézjegyem (még akkor sem, ha jóval tudatosabb lennék). Ezt Huszár Tamarának kell, az irodalomkritikusnak, neked, vagy az olvasónak. Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem kell.
A 23 szuverén egységet alkotó kisprózát Emil Kadirić illusztrációi választják el egymástól – vagy éppen összeragasztják az írásokat?
- Kadirić művészete nagyon közel áll hozzám, akárcsak a szintén festő nővérének, Editának a képi világa. Valójában őt, az ő alkotásait ismertem meg előbb, még kamaszkoromban, a kilencvenes években találkoztam egy Symposion lapszámban a csonkított kezű, fején csészét viselő kislány-képével, a porszívó csövén keresztül lélegző orvos-ember figuráival. Emilről, aki hasonlóan alkot, mint a nővére, később tudtam meg, hogy szintén fest, már a Sirbik Attila által főszerkesztett Symposionnak köszönhetően, és Emillel a találkozás, valamint maga a könyvillusztráció lehetősége tulajdonképpen Attila közvetítésén keresztül valósult meg. Emil képei valójában nem a kisprózáimhoz készültek, de úgy érzem, lényegét tekintve valami hasonlót művel ő a képzőművészetben, mint én az irodalomban. A képek dialógusba lépnek a szövegekkel, felerősítik azokat, és reményeim szerint ez fordítva is igaz. Tehát semmiképp se nevezném ezt szétválasztásnak, inkább párbeszédnek, egyfajta összefonódásnak.
Egyik korábbi interjúdban azt mondtad, hogy fejlődésnek éled meg a verstől a prózáig vezető utat. Most kisprózákkal léptél az olvasóid elé. Mi lehet a következő lépcső, és szerinted ezek szerint egy jó prózaírónak már könnyű verseket írni?
- Már nem tudok verset írni, igaz, nem is érdekel. És egyébként is ritkán olvasok verset, inkább prózát, esszét. A regényeket különösen szeretem. Belevetni magam. Nem tudom, miért van ez így, nyilván ez alkat kérdése. A regényírás borzasztóan érdekel, foglalkoztat, noha ettől még jócskán távol állok. Nem, semmiképp sem hiszem azt, hogy egy jó prózaírónak könnyű lenne verset írnia. Úgy vélem, ez radikálisan más gondolkodásmódot igényel. Egyébként közben persze nagyon is foglalkoztatnak ezek a más munkamódszerek, látásmódok, ezt próbálgattam eddig, ezt próbálgatom most is. Küzdeni akarok a regénnyel.
Rizsányi Attila
Elhunyt Voith Ági Jászai Mari-díjas színésznő, rendező, érdemes és kiváló művész. A József Attila Színház örökös tagját 81 éves korában, szerdán érte a halál - tudatta a színház az MTI-vel.
Mint írták, a színész a hajnali órákban, hosszan tartó betegség után hunyt el. A József Attila Színház a művészt...
2026. JANUÁR 28.
[ 11:36 ]
A Szabadkai Városi Múzeumban tavaly december 17-én nyílt meg A Szabadkai Városi Múzeum műszaki gyűjteménye című kiállítás, amelyhez a mai napon szakmai tárlatvezetés is kapcsolódott. Az eseményen az érdeklődők részletesebb betekintést nyerhettek a tárlat koncepciójába és a bemutatott tárgyak technikatörténeti...
2026. JANUÁR 27.
[ 22:15 ]
Auschwitz olyan méreg, amely "megváltoztatta az egész életemet, világképemet, de nem panaszkodom, és nem cserélném le ma sem az eddigi életemet" - jelentette ki Edith Bruck magyar származású írónő, akit a RAI olasz közmédia a holokauszt nemzetközi emléknapjának jelképeként szólaltatott meg kedden.
Edith Bruck...
2026. JANUÁR 27.
[ 13:24 ]
