Laudetur
Kifogásgyártás

Nemrégiben sokat írtak és sok minden elhangzott Evans Alfie-val kapcsolatban. Az alig több mint kétéves kisfiú esete, akit ritkán előforduló neurológiai betegség akadályozott az önálló lélegzésben, sok mindenről lerántotta a leplet.

Életvédők és liberális életszemléletet valló emberek érvei és érzelmi hangulatai közepette először az ember nem is nagyon értette, hogy mire jó ez a nagy vita. Az idő múlása azonban sok mindent a felszínre hozott. A váratlan fordulatok, valamint a jogi és politikai viták közepette újra beigazolódott, hogy a kihívások mind az egyéni, mind társadalmi életben nemcsak vitát szülnek, hanem új meglátásokhoz is vezethetik a nyitott szívű és jó szándékú embereket. Az emberi érés sarkallói lehetnek.

Egyszóval azt láttuk, hogy az angol állam halálra ítélt egy nagybeteg kisgyermeket. Erről bírósági döntés született, amely ellen nincs apelláta. Láttuk a szülőket, akik mindent megtettek, illetve meg akartak tenni azért, hogy gyermekük életben maradjon. Akit csak tudtak mozgósítottak ügyük mellett. Az állam azonban nem úgy gondolkodott, mint a szülők, sőt a szülőkkel szemben fenntartotta magának azt a jogot, hogy – ártatlan! – gyermekük életéről és haláláról hozzon döntést. Közben imacsoportok szerveződtek, virrasztók imádkoztak a kórház előtt és világszerte. Olaszország pedig állampolgárságot adott neki, hogy a római pápai gyermekkórházba szállítsák, és ott kezeljék. Úgy látszik a bírói gőg ezt sem tudta elviselni.

A kis Alfie esete sok témát elevenített fel. Számomra kiemelkedően szembetűnő és aggasztó az állam beavatkozása a magánéletbe. Valaki mondhatná, hogy ez elkerülhetetlen. Hiszen, ha az állam nem alkalmazna (kényszerítő) törvényeket, ha nem lennének előírások, az anarchia fölemésztené a közösséget. Az ember ugyan közösségre vágyó lény, de nem biztos, hogy közösségépítő is. A közösségépítést tanulni és ápolni kell megküzdve a kiábrándulás számtalan kísértésével. De azt mégsem tudom elfogadni, hogy ártatlan élet megszüntetése felett egy evilági instancia döntsön. Hogy az állam ennyire ellenőrizze polgárait, és hogy beavatkozzon és behatoljon az egyénnek az intim – a teljesen a saját énjének fenntartott területére.

Az én logikám azt diktálja, hogy az élet ura és a halál ura nem lehet az ember. De olyan valaki vagy valami sem, akit az ember manipulálhat. Nem az angol vagy akármelyik másik állam vagy bíróság hívja életre az emberi lényeket, és nem ő az emberben rejtőző éltető lélek forrása. Az ember a Teremtő nagy bizalmának köszönhetően munkatárs az élet létrehozásában, de nem szuverén ura az élet keletkezésének, s ebből kifolyólag arra sem jogosult, hogy a Más által létrehozott életet ő oltsa ki.

Megmutatkozott az is, hogy az emberi és bírói bölcselkedés és jogfacsarás nem vált be. De az orvostudománynak sem lett igaza. Amikor Alfie-t a bírósági döntés kényszerével lekapcsolták a lélegeztetőről, ő maga kezdett el lélegezni. A szülők elfogadták beteg gyermeküket, Olaszország felkínálta segítségét, Anglia meg akarta ölni. Ő felülkerekedett az emberi gőgön. Életének támogatói csodáról beszéltek. Mások azonnal hangoztatták, hogy ő csak ideig-óráig fog lélegezni. Ismét mások sajnálatukat fejezték ki, hogy ennyi pénzt költenek egy orvosilag gyógyíthatatlan kisgyermekre. Korunk szabadelvű és hagyományos értékeket felrúgó emberei, akik szerint mindent szabad és minden szent, amit ők megengednek, azon morfondíroznak, hogy a gyógyításra költött pénzből milyen sok nagybeteg gyereket lehetne kigyógyítani. Kíváncsi vagyok, hogy mit mondanának a szájhősök, ha az ő gyermekükről lenne szó (természetesen, csak abban az esetben, ha még tudnak szeretni).

Ismert magatartás. Júdás is sajnálta a Jézusra pazarolt, illatos olajokra kiadott pénzt… Inkább a szegényeknek adta volna. Tehette volna, de mégsem tette. Ezt szinte senki sem rótta fel neki. Mint hogy azt sem róják fel a háborúra hergelőknek, hogy a „bombatermelés” helyett kórházakat, időseknek szánt otthonokat és iskolákat építsenek. Ha az ember nem akar megtenni valami jót, akkor mindig talál kifogást.

Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2018. május)

A szerző a Hitélet fő- és felelős szerkesztője, rovata, a Laudetur, havonta frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A káoszból a látó hitbe - illusztráció
2018. ÁPRILIS 10.
[ 7:35 ]
Az Úr jóvoltából… - illusztráció
2018. MÁRCIUS 2.
[ 8:37 ]
Nagyböjti templomépítés - illusztráció
2018. FEBRUÁR 5.
[ 8:43 ]
Isten nem telel. Vagy mégis? - illusztráció
2018. JANUÁR 12.
[ 16:05 ]
Ezotériával és különböző new-ages ideákkal áthatott világunkban szinte eredménytelen falra való borsóhányásnak tűnhet minden beszéd a valódi karácsonyról. A „valódi“ jelző kiemelését fontosnak tartom, mert a zűrzavar légkörében rohangáló ember ítélőképessége elködösödött. Ahol nincs lassítás...
2017. DECEMBER 4.
[ 8:45 ]
Valakik ünnepeltek, mások megemlékeztek, ismét mások az ökumenizmus talmi, vagy meggyőződéses szószólóiként nem győztek összevissza hízelegni egymásnak. De ott voltak a harmadikak is – a közömbösök és a kárörvendők. Nézték és olvastak az ünneplők és a megemlékezők rendezvényeiről, s közben vagy...
2017. NOVEMBER 9.
[ 18:37 ]
Lehet, hogy ezen soraimmal is úgy járok, mint a valamikori öreg bosnyák barát. Ivo Andrić Nobel-díjas író a boszniai ferencesekről szóló egyik elbeszélésében említést tesz egy idős szimpatikus szerzetesről, s megjegyzi, hogy az illető életkorára hivatkozva kisajátította magának a „ius murmurationist”, a...
2017. OKTÓBER 10.
[ 16:26 ]
Beolvasás folyamatban