Laudetur
Jézusnak játszani csak szívvel lehet

Mire a kedves olvasó kezébe jutnak ezek a sorok, bizonyára már túl leszünk a XXI. Labdarúgó Világbajnokságon. A szokás szerint a háttérben tovább tartanak az elemzések, sajognak a sebek, vagy túlárad az öröm. Nem is lehet ez másképpen. Jól látta Johan Huizinga, a múlt századi holland történetfilozófus, aki könyvet is írt a homo ludensről, a játszó emberről. Szerinte az emberrel veleszületett a játékösztön. Központi állítása, hogy „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki”. A játék tehát nem szorul magyarázatra, jelenléte kezdettől fogva természetes adottság.

Feltehetőleg az ő hatására kezdtek el egyes teológusok a „Deus ludensről” és a „theologia ludensről” beszélni. Leginkább a katekézissel és hitoktatással kapcsolatban szólnak róla. Rámutatnak arra, hogy a hithirdetői munka szerves része a játék, a munka és az öröm. Az ember és az Isten játéka folytán bontakozik ki a kettejük közötti partnerség, és az ember és az Isten közös játékának eredményeként valósul meg a boldogság és az öröm. De azt is hangoztatják, hogy a liturgiában üdvözítő játék történik, a játék teológiájával kapcsolatban pedig kiemelik, hogy az egyben tudomány és művészet.

Természetesen a játékról nem a mindennapi felületesség szellemében beszélnek, hanem hangoztatják annak mély értelmét és kiemelik, hogy az ember játék és humor nélkül képtelen volna élni.

Nem célom e pár sorban kimerítő értekezést írni a játszó Isten és a játszó ember csodálatos játékélményeiről, s arról sem, hogy a játék mennyire komoly dolog, nem pedig egy lenézendő gyermeki tevékenység. Szerintem, ha az ember kizárja a játékot az életéből, menthetetlenül boldogtalanságra ítéli önmagát.

Ezért örülök mindig a tiszta szívből származó – nem söröspohárgőzös kocsmai légkörben elhangzott – örömujjongásnak egy-egy gól után. Élmény látni az örömet, de nagy dolog megtanulni elviselni a veszteségeket az életben. Megmutatkozik, hogy a játék tulajdonképpen az élet iskolája, s nem csupán kisóvodások szórakozása.

Ha Isten és az ember együtt játszik az életben, akkor nem csoda, hogy akadnak labdarúgók, akik a világbajnokságon sem hagyják abba a játékot. Megmutatják, hogy a talentumokkal megáldott ember Isten játszótársává (és fordítva) válik. Valódi misztériumról van szó. A labdarúgás nagy játéka nem okvetlenül a nagy pénzekről kell hogy szóljon. Sem a visszaélésekről, habár szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a pénznek komoly, gyakran elítélendő szerepe van labdarúgásban. A talentumokkal megáldott embereket és menedzsereiket a saját rabszolgaságába dönti.

Az idei világbajnoksággal kapcsolatos témák között a katolikus média foglalkozott a játékosok hitvallásával is. Itt elsősorban a spanyol és a portugál játékosok kerültek előtérbe. Részükről fogadalmak és ígéretek hangzottak el. Némelyikük elmondta, milyen ígéretet tett, mit fog tenni, ha a győztesek közé kerül a csapatuk. Hálatetteket ígértek földi sikerek és eredmények eléréséért. Habár teljes meggyőződéssel vallom, hogy Istennel vagy bármelyik szentjével nem lehet kereskedni, sem Isten szolgáltatásait megfizetni, mégis azt mondom, hogy jogunk van kérni az Istentől földi célok megvalósítását és sikerek elérését. Hiszen boldogságra vagyunk teremtve. S míg egyesek fogadalmakat tettek, mint például néhány spanyol focista, addig másoknak – mint például a braziloknak – saját klubvezetősége tiltotta meg vallási érzelmeinek kinyilvánítását. A FIFA pedig 2010-ben mindenki számára szabályba foglalta, hogy egyetlen játékos sem fejezheti ki nyilvánosan vallási meggyőződését, illetve hovatartozását. De egyes nedű- és gépkocsi rajongók isteneinek a reklámozása maradhat. A képességeket adó Isten azonban hallgasson. Róla nem szabad beszélni, hozzá nem szabad imádkozni, de az emberi kéz alkotta bálványistenek maradhatnak.

Mindennek ellenére csodálom kiváló labdarúgó hittársaimat, akik nem divatból zarándokolnak és imádkoznak mérkőzések előtt, vagy azok után, hanem hálásak a Teremtőnek a kapott képességekért. Csodálom őket, akik alázatukban kimondják, hogy a talentum ajándék, nem én „termeltem ki”. Föltekintek rájuk, hogy milyen bátran vallják az egész földkerekség embersége előtt, hogy ők a minden győzelem igazi forrásának tartoznak hálával. Nem szégyellik megvallani Krisztust egy olyan világban, ahol már a katolikusok sem emelnek kalapot és nem vetnek keresztet olyan templom előtt elhaladva, amelyben az eucharisztikus Krisztus van jelen. És arról még nem is beszéltem, hogy a rászorulókat támogatva nem riadnak vissza a rendszeres jótékonykodástól sem.

Dr. Harmath Károly OFM

A szerző a Hitélet fő- és felelős szerkesztője, rovata, a Laudetur, havonta frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Boldogok a békességszerzők - illusztráció
2018. DECEMBER 29.
[ 12:30 ]
Táskaszentelés - illusztráció
2018. OKTÓBER 11.
[ 14:19 ]
Szelfim, szelfim, mondd el nékem - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 1.
[ 16:21 ]
Nem mondhatom teljes biztonsággal magamról, hogy mindig következetes vagyok. Azt viszont szilárdan állítom Pál apostollal együtt, hogy a jót akarom, de sokszor nem azt teszem. Szóval nem könnyű embernek lenni. Belső harcaink szinte minden lelki tartalékot felemésztenek. Nagyon sebzettek és sebezhetőek vagyunk. Könnyen elbukunk....
2018. JÚLIUS 17.
[ 14:35 ]
Nemrégiben sokat írtak és sok minden elhangzott Evans Alfie-val kapcsolatban. Az alig több mint kétéves kisfiú esete, akit ritkán előforduló neurológiai betegség akadályozott az önálló lélegzésben, sok mindenről lerántotta a leplet.Életvédők és liberális életszemléletet valló emberek érvei és érzelmi hangulatai...
2018. MÁJUS 29.
[ 12:34 ]
Ha egy idegen vetődik be bármelyik templomunkba, különösen, ha azt nagyhét és húsvét táján teszi, azt hiszem, hogy vajmi keveset ért abból, ami ott történik, amit ott lát. Egy-egy európai nagyvárosban járva óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy például egy távol-keleti ember mit ért meg abból, amit lát. A...
2018. ÁPRILIS 10.
[ 7:35 ]
Beolvasás folyamatban