Laudetur
Táskaszentelés

Vidékünkön is egyre jobban teret hódít a szeptemberi iskolakezdéshez kötődő táskaszentelés. Vannak, akik ezt azért szervezik meg, hogy ne maradjak le a „kollégák” mögött, mások lelkipásztori megfontolásból, hogy legalább így a templomba csalják a vélt vagy valódi hittanos jelölteket. Ismét másokat mély hit vezet, s a Mindentudás forrásából kérnek áldást minden tudásra vágyó vagy tudásvágyra kényszerített gyermek – olykor felnőtt – részére. Hogy aztán mi minden kerül a megszentelt táskába, azt már lehetetlen felsorolni. Mindenesetre megtelik. Ha mással nem, akkor súlyos tankönyvekkel. Néhanapján csodálkozom is, hogy például a másodikosaink még mindig nem váltak izompacsirtákká. Pedig lehetnének. Vagy a legrosszabb esetben a Guinness könyvbe illő rekorderek, esetleg a gerincferdítő taktikák eredményeinek kiemelkedő tanúi.

A táska tehát megtelik. Bennünk pedig él a remény, hogy a buksi fej is meg fog telni ismeretekkel, szocializálódási magatartások elfogadásával, az érett felnőtté váláshoz szükséges követelményekkel. Engem emellett ilyenkor – meg máskor is! – intenzíven foglalkoztat a gondolat, hogy hogyan is állunk mi a hitoktatással általában, főképpen pedig az iskolai hitoktatással. Először is zavar a hit-„oktatás” kifejezés. Nem szeretnék belekontárkodni a tudós gyermeknevelési módszerek elemzésébe, sem pedagógusi elméletek és tanok felülbírálásába. Csupán igyekszem hangot adni azon meggyőződésemnek, hogy a hit-„életnek” mindenkor meg kell előznie a hit-„oktatást”. A nevelés és az oktatás között én azt a különbséget értem, hogy a nevelés elsősorban bevezetés az életbe – életképessé tétel, míg az oktatás inkább megreked az ismeretek továbbadásánál és elsajátításánál. A hittan kifejezéssel is hadilábon állok, habár jobb híján elfogadom. Egyszerűen nem vagyok igazán meggyőződve arról, hogy a hitet tanítani lehet.

Vajon hogy élik meg gyerekeink az iskolai hitoktatást? Életidegen tantárgyként egy olyasvalamiről, amire az életben sohasem lesz szükség? Ha mindehhez még azt is hozzáadjuk, hogy a hitre való nevelés iskolai tantárggyá degradálódott, akkor nagyon félő, hogy a kereszténység értelmezésével is bajunk van. Hiszen a mi hitünk nem tanrendszer, amelynek a tételeit fejből meg kell tanulni, hanem közösségépítés Jézus Krisztussal. Együttélés. Hasonló kellene hogy legyen a családi együttéléshez (természetesen a hagyományosan egészségesnek megélt családi eszményre gondolok!), ahol van beszélgetés, ahol használnak szeretetgesztusokat, ahol a gyermek megéli, hogy Jézus és a belé vetett hit a szülő számára nem valami mellékes dolog. A hit nem egy régmúlt időkben élt bölcs ember követése, aki a múltban nagyokat mondott, hanem olyan valakibe vetett bizalom, akinek szavai és elvárásai komoly befogadásra találnak a szülőknél, és abban a közösségben, ahol a szülők a közös istentiszteletben is megélik hitüket. Nincs hatásosabb hitre nevelés, mint a hívői példa. Hol tapasztalhatja, érezheti meg a gyermek az ima felemelő légkörét, ha nem az imádkozó közösségben?

S ezzel egy további kérdéshez jutottam. Hogyan nevelhető a gyermek a családon kívül? Hogyan nevelhető a hitre a gyermek a hitét gyakorló közösségen kívül? Mit fog megjegyezni az iskolai hittanórán például a gyóntatószékről, amit csak képen lát, vagy ha véletlenül vasárnap is megjelenik a templomban? És mindezt távolról és érdektelenül. Mennyire más az, amikor bekukkanthat a „furcsa szekrénybe”, ha mindjárt a helyszínen felvilágosítást kap arról, hogy mire szolgál, hát még amikor azt is látja, hogy az emberek hittel használják.

Mit mondjunk a hitoktató nemes küldetéséről? Mekkora benne a lelkesedés, és mi motiválja? „Beszéli-e” a korosztály nyelvét, vagy a fejek fölött puffogtatja nagy tudását bemagolt sablonok alapján? Meg tudja-e testesíteni, érinthetővé és tapinthatóvá tenni a gyermek számára az Úr Jézust?

Csak néhány kikívánkozó kérdést jegyeztem le. Ezeket nem a hátitáskába szántam, hanem kihívásul, hogy újfent elgondolkodjunk azon, merre tart a mi iskolai és plébániai hitoktatásunk.

Dr. Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2018. október)

A szerző a Hitélet fő- és felelős szerkesztője, rovata, a Laudetur, havonta frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Szelfim, szelfim, mondd el nékem - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 1.
[ 16:21 ]
Jézusnak játszani csak szívvel lehet - illusztráció
2018. AUGUSZTUS 12.
[ 9:01 ]
Életvédelem gyilkolással? - illusztráció
2018. JÚLIUS 17.
[ 14:35 ]
Kifogásgyártás - illusztráció
2018. MÁJUS 29.
[ 12:34 ]
Ha egy idegen vetődik be bármelyik templomunkba, különösen, ha azt nagyhét és húsvét táján teszi, azt hiszem, hogy vajmi keveset ért abból, ami ott történik, amit ott lát. Egy-egy európai nagyvárosban járva óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy például egy távol-keleti ember mit ért meg abból, amit lát. A...
2018. ÁPRILIS 10.
[ 7:35 ]
Nem titkolom, hogy tiszta szívből örülök annak, hogy az Úr jóvoltából április derekén megünnepelhetjük az Agapé Könyvkiadó jubileumát. A negyvenéves „könyvgyár” 1990 óta a Hitélet folyóiratnak is a kiadója. A jubileum az érzelmek kavalkádját ébreszti bennem. Úgy érzem, hogy nem tudok rendet tenni...
2018. MÁRCIUS 2.
[ 8:37 ]
Az utóbbi évek és hónapok során néhány, elsősorban franciaországi és németországi templom ledöntése újabb vitákat váltott ki keresztény és kulturális körökben. Ugyanez történt nemrégiben a Bánátban szinte üressé vált templomok esetében. Valóban nehéz meghúzni a határvonalat. Olyan megoldás meg úgy sem...
2018. FEBRUÁR 5.
[ 8:43 ]
Beolvasás folyamatban