Laudetur
Szelfim, szelfim, mondd el nékem

Korunk médiatikus generációjának újfajta tükre van: a szelfi. A tükör érdekes felfedezés, és igen hasznos találmány az egész emberiség történetében, különösképpen pedig a kulturális és vallási történetben. A kereszténység a bennünket körülvevő valóság több megnyilvánulásában a másvilág tükrét látja. Ennek folytán különös kapcsolatot és összefüggést vél felfedezni az Isten és az ember között. Konkrét példaként említhetem a sokszor hallott kifejezést, hogy az ember Isten képmása, Isten visszatükröződése. De Pál apostol még tovább lép, s azt mondja, hogy a ránk váró örök értékeket, a misztikus valóságot már most itt a földön látjuk, de most csak tükörben: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek” (1Kor 13,12). De bizonyára igazuk van azoknak is, akik azt állítják, hogy az egész élet Isten tükre.

A tükörbe nézéstől a tükrözésig a tükör használatának széleskörű alkalmazásával találkozunk. S közben felfedezzük, hogy szimbolikája is nagymértékben gazdagíthatja világunkat. A tükör például nemcsak egy rajtam kívüli valóságnak – beleértve az isteni valóságot is – bennem való visszatükröződésére emlékeztet, hanem a bennem lévő valóság visszatükröződését is jelképezi. Sőt a tükör bizonyos mértékben az énem exportálását teszi lehetővé. Ehhez az én és a tükör párhuzamos jelenléte szükséges. Az egyik oldalon az, aki a tükörbe néz, a másikon maga a tükör. Ha nem tartom arcom elé a tükröt, akkor nem látom saját arcomat.

A szelfi esetében más árnyalatok is megjelennek. A szelfiző ember önön valódiságát exportálja egy másik valóságba: a virtuális világba. (S itt felmerül az a filozófiai kérdés is, hogy a virtuális világ valóság-e). Amit ezen a téren a tükör nem tud megtenni, azt a szelfi megvalósítja: rögzíti a képemet egy rajta kívüli világban, s így furcsa módon maradandóvá tesz. A képem ott marad a rajtam kívüli világban, ahol megfelelő eszközök segítségével mindig hozzáférhetek. Hogy meddig, az kérdés. Eddig még nincs válasz arra, hogy a digitális nyomok örökösek-e, vagy valamilyen módon a fényképekhez hasonlóan azok is idővel „megbarnulnak”, vagy „elszíneződnek”.

Egy dolog azonban marad: a szelfi a tükörhöz hasonlóan csak a külsőmet érinti. Belső hangulatomból, lelki világomból alig visz át valamit a külső reális, vagy a külső virtuális valóságba. Csak annyit visz át, amennyit mi megengedünk, hogy átvigyen testi megnyilvánulásainkon keresztül. A bensőnket gesztusainkkal, testbeszédünkkel és szavainkkal nyitjuk meg a külvilág felé. Ez pedig, legyen szó tükörről vagy szelfiről, nem óv meg néhány nagyon komoly kísértéstől. Mint ahogyan színészkedünk a mindennapi életben, úgy a szelfizésünk sem mindig mondható őszinte és igaz cselekvésnek. Beállítjuk magunkat, olyan „pofát vágunk”, amilyet mások – feltételezésünk szerint – elvárnak tőlünk. Mosolygunk a szenvedésben, grimaszokkal válaszolunk a kellemetlen és kéretlen kérdésekre és kihívásokra, de az sem ritka, hogy a kellemetlenkedőnek meg sem mutatjuk magunkat. Hazug arckifejezéssel félrevezetjük a másikat: nem az eredeti érzelmeinket, érzéseinket vagy állapotunkat mutatjuk a külvilágnak. A félrevezető szelfi nem áll a barátság és az őszintén bensőséges kapcsolatok szolgálatában. Azután az sem ritka jelenség, hogy beleszeretünk önmagunkba. A szelfi önzővé tesz bennünket. Rendszerint csak magunkra és saját kinézetünkre gondolunk. Önmagunkat tesszük a központba, s arra nem is gondolunk, hogy szelfis megnyilvánulásaink hogyan hatnak azokra, akikkel megosztjuk képeinket. A szenvedéllyé váló szelfizés az önzés bezárkózottságába vezethet, s szinte észrevétlenül lelki vakságot okozhat, minek folytán egyre képtelenebbé válunk az empátiára, s ezáltal a szelfizés is újabb eszközzé válhat az emberi kapcsolatok leépítésében.

Dr. Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2018. szeptember)

A szerző a Hitélet fő- és felelős szerkesztője, rovata, a Laudetur, havonta frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Jézusnak játszani csak szívvel lehet - illusztráció
2018. AUGUSZTUS 12.
[ 9:01 ]
Életvédelem gyilkolással? - illusztráció
2018. JÚLIUS 17.
[ 14:35 ]
Kifogásgyártás - illusztráció
2018. MÁJUS 29.
[ 12:34 ]
A káoszból a látó hitbe - illusztráció
2018. ÁPRILIS 10.
[ 7:35 ]
Nem titkolom, hogy tiszta szívből örülök annak, hogy az Úr jóvoltából április derekén megünnepelhetjük az Agapé Könyvkiadó jubileumát. A negyvenéves „könyvgyár” 1990 óta a Hitélet folyóiratnak is a kiadója. A jubileum az érzelmek kavalkádját ébreszti bennem. Úgy érzem, hogy nem tudok rendet tenni...
2018. MÁRCIUS 2.
[ 8:37 ]
Az utóbbi évek és hónapok során néhány, elsősorban franciaországi és németországi templom ledöntése újabb vitákat váltott ki keresztény és kulturális körökben. Ugyanez történt nemrégiben a Bánátban szinte üressé vált templomok esetében. Valóban nehéz meghúzni a határvonalat. Olyan megoldás meg úgy sem...
2018. FEBRUÁR 5.
[ 8:43 ]
Az év fordulója táján igyekszünk kifejezni jókívánságunkat családtagjainknak, barátaink, ismerőseinknek. Kézfogások és puszik közé szorított szavaink a szebb jövő reményében szabadulnak fel lényünk mélyéből. Szeretnénk, ha sok minden megváltozna. Persze úgy, hogy minden jobb legyen, sikeresebb és örömtelibb. De...
2018. JANUÁR 12.
[ 16:05 ]
Beolvasás folyamatban