ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Apróhirdetések
Helységnévtár
Egy díjazott könyvről
Betűméret:
Péntek reggel van. 2011. szeptember 30-a. Néhány óra múlva adják át Fehér Kálmánnak Száz panasz és más versek című kötetéért a 2010-es Híd Irodalmi Díjat. Az alábbi szöveg ebből az alkalomból készült.Aki valamelyest is ismeri irodalmunk közelmúltjának alakulását, mondhatnám, történetét, tudja, hogy 1966-ban a jó emlékű Symposion Könyvek kilencedik köteteként jelent meg (szerkesztő: Utasi Csaba) Fehér Kálmán második verseskönyve a Száz panasz. Ennek teljes anyaga olvasható a 2010-ben kiadott kötetben, amelyben a Száz panasz mellett, ahogy a könyv címe utal rá: más versek is helyet kaptak. Kötetenként azok, amelyek a verseket válogató (és az előszót író) Bányai János szerint leginkább reprezentálják a szerző opusát. Ennek megfelelően sajátos válogatásról beszélhetünk, melyben egy teljes kötet mellett versek olvashatók Fehér Kálmán más köteteiből is. Nevezetesen a Száz panasz-t megelőző Akvárium (1964), illetve a későbbi Fürjvadászat (1971) és a Szemkút (1999) című kötetekből, valamint egy fejezet az Új Symosionbeli Petőfi-értelmezésekből (1972–73), kiegészítve mindez Fehér Kálmán kötetbe eddig még nem került legújabb verseivel.
Hogy az ilyen típusú kötetek szerkesztési gyakorlatával szemben a válogatásban ezúttal egy kötet teljes anyaga is helyet kapott, az utal a Száz panasznak Fehér Kálmán életművében kiemelt helyére, de legalább annyira utal arra is, amivel Utasi Csaba kezdi a Kilencvenkilencedik panasz elemzését: „Újabb költészetünk egyik határköve kétségkívül a Száz panasz”. Ugyanakkor, bármennyire is igaz ez a vélemény, az sem hallgatható el, hogy – noha jelentős kritikai visszhang kísérte – irodalmi tudatunkban a Száz panasz nem zárkózott fel az őt megillető helyre, a Kormányeltörésben vagy a Gerilla-dalok mellé, ezért is érdeklődést válthat ki a Száz panasz mostani megjelenése, de egyben óhatatlanul felveti az új kiadás indukálta kérdést: megkopott-e vajon a költő panaszáradatának időszerűsége? Sajnos – nem. S ezt senki se értse félre, a sajnos nem a versek poétikai értékeire vonatkozik, hanem az egyes versekből, de még inkább a kötet egészéből megszólaló panaszokra, melyek évtizedekkel múltán is jogosak. A Száz panasz olyan közéleti költészetet példáz, melynek elkötelezettségét a költő legszubjektívebb gondolatai, érzései, kételyei és vágyai teszik személyessé és közösségivé. Ezeket a verseket olyan belső és külső kettősség jellemzi, amely egyszerre önmaga felé és a társadalom felé is fordul. És – tapasztaltuk a verseket újra olvasva – továbbra is az tartja életben, ami kapcsán, ha szerzőnk költői világáról beszélünk, akkor – Fehér Kálmán szóhasználatával a tanár néptársnak szólított – Bori Imre értelmezése szerint „elsősorban nem irodalomra, hanem életre” kell gondolni. A több mint négy évtizeddel ezelőttire is, és a mostanira is. Ezt az aktualitást ismerte fel és szerette volna a díjjal elismerni és nyomatékosítani Fehér Kálmán válogatott verseinek kötetét ma időszerű, jelen idejű kiadványként olvasó, értelmező Híd-zsüri.
A költő a versek írásakor arról a jelenről szólt, melyben nem érezte jól magát, mi abban a jelenben olvassuk Fehér Kálmán panaszait, melyben nem érezzük jól magunkat.
Hogy Fehér Kálmánt, a költőt mindenekelőtt az ember érdekli, arra nézvést már az Akvárium néhány versében, például a Csókai elégiában kapunk eligazítást, kifejtésére azonban a Száz panaszban kerül sor. A kötetről írt kritikák, miközben a mondandó homogenitását hangsúlyozzák, a versek igazi értékét a kötet egésze adja, megemlítik a szerkezet darabosságát, rapszodikusságát, amiben megítélésem szerint tévednek. Bár a Száz panasz valóban töredékesnek látszik, de nagyon is céltudatosan szerkesztett kötet. A bevezető négysorosokban különböző emberi magatartásformákat vesz jegyzékbe, azt vizsgálja, milyen ember „Az, aki”, majd ezt követően kérdezi önmagától és olvasóitól: „Érdemes-e”, „álmot látni, látomásnak ajtót nyitni, / Végtelenben, képzeletben benn maradni, / Ha előre tudjuk, hogy hurokban vagyunk. / És kételkedni kell, ha hinni akarunk”. Ennek tudatában teszi fel a kérdést: „Érdemes-e panaszkodni, / Lehet-e kimondani, / Hogy értelme is legyen, / És ne okozza vesztünk?”. Nem akármikor, hanem „most”, amikor „olyan az ember, mint aki elveszett, / Se anyja, se mostohája”, amikor „Kiveszett belőle a szembefordulás”, amikor „Rendezett jogtalanság a világ”, melyben bennünket „Belülről kezd ki a rohadás”.
Van tehát ok a panaszra. S következnek is a panaszok, szám szerint száz. Hadd ne soroljam fel, mifélék, Elég talán néhány cikluscímre utalni (Magános panasz, Toujours de l’audace, Szánk vermébe szót adj, Vajdasági testamentum, Mély kutak peremén, Az ember pattanóbogár, Végtelen. Valóság. Apokaliptikus csel stb.) lássék, miféle kérdéskörökben mozog a költő miközben az érdekli, hogy viselkedik az ember, aki társadalmi hatásoknak és saját hajlamának – „mint a kiakasztott paprikafüzérek a szélben” – kiszolgáltatva él, gondolkodik és cselekszik. Míg az említett ciklusok közül társadalmi vonatkozás tekintetében a Vajdasági testamentum alá sorolt versek tartalmazzák a legtöbb releváns információt rólunk, köztük is a Bosnyák István által kiseposznak nevezett Ötvenkettedik panasz, amelyben az itteni emberre leselkedő közösségi veszélyek mellett már a tehetetlenség kiváltotta belenyugvás is hangot kap – igyekszünk „belenyugodni / a megszabott időbe, / a kiszabott szárnyalásba, anélkül, / hogy kiveszne belőlünk utolsó cseppig / a szavak és a jelenések öröme” –, addig másutt kifejezetten magánemberi panaszok jutnak kifejezésre. Többek között, hogy csak ezt a két mozzanatot említsem, a hit és a költészet vonatkozásában. Az előbbiről két tételben a Hatodik panasz szól: „I. Gyanús a mi hitünk // II. Mert gyanús az embereknek / Ha nagyobb / A hitük / Mint az életük”. A költészetről, szintén két tételben, a Harminchatodik panaszban ír: „I. Lassan elhalkul az Ének // II. Az embernek már / Csak akkor kell ha hasznos / Elalvás előtt / Az ablaka előtt / És ha kihajolni nem veszélyes”. De veszélyes, ahogy erre a kötet panaszáradata figyelmeztet. Verset írni is veszélyes, amint ezt Fehér Kálmán a költészetünkben radikális változást hozó Symposion-nemzedék tagjaként tapasztalhatta. Sőt, tapasztalhatja akár ma is, pont félévszázaddal a melléklet megjelenése után, amikor újabb vádakkal támadják a mozgalmat, holott ha valami, akkor éppen Fehér Kálmán versei, elsősorban pedig a Száz panasz lehet a bizonyíték rá, hogy a Symposion-nemzedék nem volt sem gyökértelen, sem érzéketlen arra, ami a mi világunkban történt. Más kérdés, hogy megérte-e vágyakat kergetni, hinni akarni, panaszkodni, becsülettel kételkedni, múltat idézni ezen a „viselős tájon”, ahogy a költő az Újvidéki Színházban színre vitt szabadságról írt folk kantátájában fogalmaz. Mert óhatatlanul is megszólal benne a kétely, amikor már megtérve a csatákból, szíve „lassan fölenged / Mint fagyos földből kifordult / Rög – s azt kérdezi önmagától –: Hova lettem? Hol vagyok?”. Igen: megérte-e? Amikor: „…helyén a kés, a kenyér. / Nem mozdul a pipa, de száll a füstje. / Fekete fakadék a csöndes este. // Bőrödzik a víz, fehér lepel rejti. / Vibrál bennem egy arc: már jég fedi. / Sem Nap, sem Hold nem tudják feloldani”. Vagy, ahogy a Csókai kvartett egyik négysorosának végén a rászakadt magányra utalva fogalmaz: „Kiürült szobában várok. / Ajtót, ablakot csap rám a szél”. Vagy, ahogy a mostani válogatott kötetet megelőzően az 1999-es kiadású Szemkútbeli könyvében, az iménti idézetek is ebből a kötetből valók, a Koncz Istvánt gyászoló versében írja: „És ne vedd zokon […] mert látok és hallok és beszélek – / hogy szavakat írok, kardot nyelt szavakat! / Hiszen ez az ellenség – / nem más! Egyensúlyhiány e tájon: hogy kivérezzen, hogy bevérezzen. / Hogy fájjon, hogy fájjon…”. És ez a vers végén kétszeri ismétléssel nyomatékos „hogy fájjon” jellemzi Fehér Kálmán legújabb verseit, melyek az életmű egészének visszatérő közösségi és privát szféra jegyében szólalnak meg, ahogy A Hősök terén című haikutömb utolsó darabja is tanúsítja: „Otthon és itthon / Ott és itt nélkül a Hon! / Hol volt, hol nem volt”.
Mi mással fejezhetném be illőbben ezt az alkalmi méltatást, mint szegedi irodalmár barátunk soraival, aki Fehér Kálmán kötetének díjazását nagy örömmel és egyetértéssel fogadta, mert: „A Száz panasznak ott a helye Tolnai és Domonkos életműve mellett”. Más szóval: modern költészetünk csúcsán.
Reményeink szerint ezt fejezi ki a Híd-díj is.
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Nincs hozzászólás. Legyen az első!