A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Sajtócédulák
Betűméret:
TELE/ÜRES. Megtörtént az olimpia. Néztük is, ki feszt, ki módjával. Az eredményeket tudjuk, ezekről már nincs mit mondani. De egy-egy kép, jelenet, mozdulat vissza-visszatér. Bennem legtöbbször a versenyeket záró mozzanatok idéződnek fel, amikor a legjobbak átvették az érmeket. Arcok, amelyek annyi mindent elárultak, nem csak a versenyzőkről, hanem arról a közegről is, ahonnan érkeztek, s ahová visszavárják őket. Nemzet-karakterisztikai tanulmányok. A magyar versenyzők legtöbbje, ha nem aranyat nyert, láthatóan szomorú volt, csalódott. Érthető. Meg nem is. Mert mások, mint például a másodiknak célba ért két portugál kajakos, de a németek s az amerikaiak is, majd kibújtak a bőrükből, annyira örültek. Ezek a jelenetek juttatták eszembe azt a Spirónál vagy Esterházynál (vagy mindkettőnél) olvasott találó észrevételt, miszerint a magyar, ha egy félig töltött poharat lát, akkor számára az félig üres, a cseh számára viszont félig teli. Világszemlélet kérdése. És azért is, ami ebből következik, s amiért a szenzációt kereső sajtó a ludas, mert a verseny előtt túlzott elvárásokat táplál, sőt gerjeszt, más sem tesz, csak a várható aranyakat számolgatja, a verseny után, mert önrontó módon letargiát áraszt.NYELVÜNK, TE ÉDES! Ha már sport, nem hallgathatom el régi sérelmemet, amikor a sportos újságíró a súlyos, megalázó vereség helyett fölényes vereséget említ, holott fölényesen csak győzni lehet, vagy amikor azt olvassuk, hogy aki gyengébben, saját várható színvonala alatt teljesített, az – a szerb podbacio tükörfordításaként – aládobott, holott ez magyarban egész mást jelent, mint szerbben. – Nyelvi trehányság, akárcsak az, amikor napilapunk gazdasági, politikai helyzetet elemző egyik remek interjúban a neves lengyel közgazdász, Leszek Balcerowicz nevét, nyilván szerbből másolva, Balčerovićnek írják (Google!).
NO NE! Ha sajtónkban megjelent utóbbi hetek, sőt hónapok legvérlázítóbb írását keresnénk, bár volt néhány, nem kellene sokat gondolkodni, a citromot egyértelműen Bodzsoni István Televízió romokban (Magyar Szó, 2012. júl. 28., 29.) című egész oldalas szövegének kellene odaítélni. Ebben a szerző, aki immár rövid idő alatt másodszor több héten át folytatásokban médiaelemzéssel „szórakoztatja” az olvasókat, az alcímben is kiemelt kérdést teszi fel: „Kell-e a VRTV az SZRTV mellett?”. Ha valaki esetleg nem értené, megmagyarázom: Bodzsoni kérdése arra vonatkozik, szükség van-e vajdasági tévére, ha van szerbiai. A kérdés lázítóan pimasz, mert az, aki ilyesmit kérdez, eleve sugallja a választ is, hogy nincs. Különben nem kérdezné. Hogy ezt indokolja, Bodzsoni újabb írásokban igyekszik teljesen lejáratni a VRTV-t. Örvendetes, hogy a szerző második, A magyarok írására mind a lapban, mind pedig a Napló online-es kiadásában volt reagálás, melyekben a VRTV munkatársai – rámutatva nem minden gyanú felett álló tévés múltjára – helyre teszik Bodzsonit, a miloševići évek kiszolgálóját. Ugyanakkor érthetetlen számomra, hogy Bodzsoni első, az idézett ominózus kérdést feltevő írására (ismereteim szerint) nem érkezett a jelenlegi szerkesztőség részéről reagálás, jóllehet a probléma súlyosabb annál, ami a szerkesztőség belső életét, viszonyait lefestő írásban olvasható. Bodzsoni ugyanis súlyos etika vétséget követ el, amikor az egyik, a szabadkai székhelyű, lényegében párt irányítás alatt álló privát tévé magas beosztású munkatársaként egy másik, jellege szerint szélesebb látókörű, a kisebbségi problémák mellett az ország és a világ eseményeire is figyelő testvérmédia létezését kérdőjelezi meg. Erkölcsileg ez teljes mértékben elfogadhatatlan. Pofátlanság. A dögöljön meg a szomszéd tehene elv éppen nemzetiségi szempontból káros. Értem, hogy a pártközeli Pannon RTV gazdái számára zavaró, hogy van egy tőlük függetlenül működő másik tévé (ahogy, a sajtóreagálásokból látható, számukra idegesítő a párt elvárásaitól eltérő szabadelvű Napló Kör Asztaltársaság létezése is!), s azt is értem, hogy Bodzsoni, akit Magyarországról való visszatérése után a párt indokolatlanul a Magyar Szó igazgató bizottságába juttatott, s aki az MNT Pressburgert leváltó ülésén minősíthetetlenül viselkedett, iparkodik meghálálni az iránta mutatott bizalmat, de mindez nem indokolja még a gondolatát sem annak, hogy szűnjön meg a VRTV. Mert ilyen alapon folytatható a kérdéssor: kell-e magyar napi- és hetilap, kellenek-e színházak, iskolák, ha mindből van szerb? De úgy is feltehető a Bodzsoni által szorgalmazott kérdés: szükség van-e a Pannon RTV-re, ha van VRTV? Nem lenne-e okosabb a PRTV-re költött nem kis támogatást inkább a kultúra más területére fordítani? Enyhén szólva meggondolatlan, hebehurgya Bodzsoni István frontemberi buzgalma, de egyben – éppen nemzetiségi szempontból! – ártalmas, sőt veszélyes is. Lehet, hogy gondok, bajok vannak a VRTV-ben, ahogy a Magyar Szóban és a Hét Napban, de talán mégis okosabb lenne a bajok orvosolásában segíteni, mint akár fel is vetni az intézmény megszűntetésének kérdését. Ez lenne az igazi kisebbségi sajtóstratégiai feladat!
Gerold László
Kapcsolódó írások:
J. Garai Béla: Hazugok és barátaik
Bodzsoni István: Miért hazudik Surányi és Bódis? ...és akik hisznek nekik?
Surányi Zoltán: A fehér lepedő
Bódis Gábor: A pártlap történelmi kontárságai
Bodzson Istváni: Televízió romokban
Bodzsoni István: A magyarok
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
