Portéka
A nyelv arcai
Aligha van kétarcúbb, de mondhatnám kétszínűbb emberi képződmény a nyelvnél. Hol kiszolgáltatottunk, hol pedig uralkodik rajtunk. Olyan társadalmi jelenség, amely – ahogy a filozófus fogalmaz – „a társadalmi létben megvalósuló kontinuitás szerve és közege”. Egyszerűbben: az emberek közötti kapcsolat anyaga és eszköze. Általa leszünk egy bármely adott közösség tagjai. Beszélni annyi, mint lenni. Hogy hogyan? – arról talán leghitelesebben a nyelv „beszél”: árulkodik rólunk.
Hogy a mostani jegyzet felvezetése a fenti szavakkal történik, annak egyetlen magyarázata, hogy az utóbbi napokban több olyan esettel találkoztam, melyekről éppen a nyelv játszik meghatározó szerepet, mond legtöbbet.
Ezekből választottam kettőt.
Nem szeretek temetésekre járni. Nem csak, mert minden temetés szomorúvá tesz, azért is, mert legtöbbször – elnézést – zavarnak, sőt idegesítenek a papi búcsúztatók. Nem kizárólag sztereotípiáik miatt, ami még akár érthető is lenne, inkább azért, amit „mondanak”, pontosabban: amit nem. Talán ezt fel sem említeném, ha nem tapasztaltam volna ennek az ellenkezőjét. Azt, hogy halálról, elmúlásról, az élők fájdalmáról lehet másként is beszélni. Együttérzéssel, őszintén, de hamis pátosz és csinált fennköltség nélkül. Szabatosan, szép magyarsággal (ami nem mindig jellemzi a búcsúztatókat!), jól megválasztott példázatossággal. Egyszerűen: emberien. Ahogy Orosz Attila lelkész, hivatalosan bácskai esperes tette egy hideg téli reggelen az újvidéki sírkertben. Aki így beszél, az ezt hivatása teljes felelősségével teszi. Példamutatóan.
Más: a minap alkalmam volt hallgatni/nézni egy érdekes tv-beszélgetést. A téma, amelyet szakértők és érdekeltek jártak közül, valóban igen aktuális: a magyarok és az antiszemitizmus. S ahogy a tárgy megkívánta, a diskurzus (a kapkodó műsorvezetés ellenére is) érdekes volt. Több olyan gondolat fogalmazódott meg, hangzott el, amellyel nap mint nap szembesülünk, s amelyek igen határozottan megosztják a társadalmat határon onnan és innen is. És ez nem csak a szemitizmus viszonylatában nyilvánul meg, hanem általában a másság, mindenekelőtt a különböző verések és falfirkák formájában a nemzeti másság viszonylatában, amit elsősorban a politika gerjeszt, s ami senkit sem hagyhat nyugton, aki valamelyest is aggódik, felelősséget érez szűkebb és tágabb világunkért, s önmaga sorsáért. Bár a téma kimeríthetetlen, hosszan lehetne róla meditálni, ezúttal csak egy mellesleg mozzanatra reagálnék, bevallom, nem függetlenül saját szakmai érdekeltségemtől. Nevezetesen arra, amikor az egyik vitázó felpanaszolta, hogy az átalakított országos tantervben helyet kapott két olyan író (Wass Albert, Nyírő József) opusának tárgyalása is, kiknek múltja, magatartása nem éppen feddhetetlen, amit ő tolerancia-ellenesnek, mi több, etikailag elfogadhatatlannak, ideológiai gesztusnak tart. (Magam is így gondolom.) Erre reagált az egyik vitapartner, aki politikusként azt igyekezett bizonyítani, hogy igen, persze, de azt sem kellene talán elfelejteni, hogy kiváló írókról van szó. S itt kellett volna a műsoron belül valakinek reagálnia, ami nem történt meg. Holott jó lett volna, mert sajnos, közel sem kiváló, inkább nagyon is középszerű írókról van szó, akikből rajtuk kívül még szép számmal vannak, de mégsem lettek tantervi anyag. S itt sántít a politikusi érvelés. Mondhatnám, kilóg a lóláb. A politikának, melynek kétségtelenül irányító szerepe van a tanterv átírásában, ugyanis nem szokása az esztétikai jellegű igazságszolgáltatás, fütyül rá, viszont kifejezetten szereti saját ideológiai szemléletét és hatását érvényesíteni. És ebben, sajnos, nincs semmi új. Ismétlődik a történelem. Így volt ez az ún. kommunista érában is, amikor hasonlóan középszerű írókat tanítottak csak azért, mert baloldaliak voltak. Ez ismétlődik meg, ezúttal ellenkező oldalról. S ezt nem lehetett sem akkor, és nem lehet ma sem kivédeni.
Mi köze ennek a nyelvhez? Hát az, hogy lehet bárhogy is érvelni, az igazságot nem lehet elhallgattatni, kibújik, mint a kukacvirág a téglák közül. A nyelv kiszolgáltatott ugyan, de a gondolat, ha gondolkozunk, s nem csak mondatokat fogalmazunk meg, jelzi, a beszéd hamisságát.
Jól meg kell gondolni, mit bízunk a nyelvre, mert elárul(hat) bennünket. Csalfa egy képződmény, tud hű, de tud hűtlen is lenni. Tőlünk függ, mikor milyen.
Gerold László
Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban