Ez mindannyiunk vágya. De hogyan? – erről mindenkinek megvan a maga külön elképzelése. Van, aki állhatatosan nagy terveket forgat a fejében, világmegváltó tettekre vágyik, van, aki megelégszik a békés, szürke nyugalommal, s van, aki élvezni szeretné az életet. Ilyen Nagy Abonyi Árpád Kolumbusz és én (zEtna, 2013) novelláskötetének európai városokat járó énelbeszélője. Őt két dolog vonzza, a szép és a különös. Számára szép a brugge-i antikváriumban vásárolt elefántcsontnyelű nagyító, amellyel majd otthon – miután a vékony selyempapírból kicsomagolja – a polcról leemelt jókora Bruegel-album fölé hajolva szemlélheti, vizsgálhatja a képek legapróbb részleteit. De ugyanúgy vonzza a szép, ha ezt egy nőben ismeri fel, esetleg kettőben, akiket akkor fedez fel, amikor – ugyanabban a brugge-i történetben – zsebében az említett nagyítóval, a „több száz éves patrícius és beginházak” között sétálva bepillant egy kis könyvesboltba, ahol a „falhoz tolt kis asztalkánál” ülnek csevegve s olykor nevetgélve, előttük „egy üveg bor volt, és két pohár, meg néhány könyv”. Minden, „amit szerethet egy férfiember: könyv, bor és szép nő”. Hasonlóképpen jó érzéssel tölti el, egy kis étterem látványa, ahol a „megterített asztalokon gyertyák égtek, a kandallóban tűz”, ahol „kellemes lenne elfogyasztani” egy vacsorát, „kedélyesen cseverészni, hallgatni, amint koccintáskor megcsendülnek a kristálypoharak”, vagy beszélni keveset, „néha inni egy kortyot”, s „kibámulni az ablakon a hűvös, szeles utcára”. Csakhogy, ötlik hirtelen eszébe, az ábrándozásnál vonzóbb a nagyítóval szemlélhető (művészi) valóság, amit a Brugel-album nyújthat. Igen ám, de amikor a zsebébe nyúl, hogy megsimogassa a csodás szerzeményt, megrémülten tapasztalja, a drága kincs – nincs. Elveszett. Hol és mikor? – nem tudja, velünk se közölheti. Az viszont nyilvánvaló, hogy ez a veszteség több annál, mit egy nagyító eltűnése jelenthet. Ahogy a két szép nő utáni vágy puszta sóvárgás, amit eleve megvalósíthatatlanná tesz, hogy ketten vannak, ahogy nem engedheti meg magának a kis étteremben történő gondtalan fogyasztást sem, amit csak az ablakon át betekintve képzel el, ugyanúgy a művészetben való önfeledt elmerülés is csak illúzió, mert nagyító nincs. Az igazi valóság viszont, hogy otthon meg kellene mondani, hová tűnt a nagyító, de erre „semmilyen épkézláb magyarázat nem jutott” eszébe.

Ennyi a kötet első Rövid séta, őszi alkonyatban című novellája. Szinte semmi, s mégis remek szöveg, ahogy a többi novella is, melyekben az elbeszélő sétál, nézelődik, valahová betér, valakikkel találkozik, megismerkedik, randevút beszél meg, ami leginkább sikertelenül végződik, mert a vágyott nő „nem neki való”. A csodás flamencótáncosnőnek óriási hímtag himbálózik a lába között, a szép amerikai nőről kiderül, hogy a vele azonos húron pendülő behemót bi néger barátjának szánta ajándékul. Továbbmegy, ismét beül valahová, fogyaszt egy adag „tjap tjojt és ku yu lukot”, Pernod-t, jenevert kortyolgat, sangríát vedel, attól függően, éppen hol van, Párizsban, Brüsszelben, Amszterdamban, Barcelonában, Lisszabonban vagy Velencében (az egyes novelláknak ezek a helyszínei). Lehet bárhol, lényegében sehol sincs különösebb dolga, mint hogy ott legyen. Igaz, olykor, mintegy en passant megemlíti, hogy konferenciára jött, kiállítást kell megnyitnia, vagy éppen egy reménytelen szerelemből menekül, hogy „az idegen környezet örökre kimossa majd belőle a kiábrándult vágyakozás elviselhetetlennek érzet kínját”. De ezekkel az okokkal hosszabban, részletesebben nem foglalkozik. Ennek ellenére, bár hősünk élvezi az életet, nem lehet nem arra gondolni, hogy valójában sehol sem érzi jól magát. Idegen, akárhol is van, ahogy erre a kötet mottója szinte észrevétlenül eleve felkészíti az olvasót: „Idegenként jöttem, idegenként is távozom”.

Minden szöveg mélyén ez az érzés húzódik meg. S ettől lesznek Nagy Abonyi Árpád novellái többek, értékesebbek, mint amit a különös kalandok – ezekről egy váratlan szürrealista csavarintás után már nem tudni, hogy valósak vagy elképzeltek –, a gondtalan séták, ődöngések, bolyongások alapján vélnénk. Szórakoztató irodalom, de nem a lektűr, s nem is a női magazinokbeli sztorik könnyedségével olvastatják magukat ezek a szövegek. Olvasói élvezetet nyújtó, nyelvileg példás, igényes irodalmi alkotások, s mint ilyenek hézagpótló szerepük is lehet(ne) a vajdasági magyar irodalomban szinte hiánycikknek számító míves szórakoztató irodalom – talán Kopeczky László kisregényeit és dráma szövegeit leszámítva – igencsak kevés művet tartalmazó palettáján.

Gerold László