Az alábbiakban egy olyan színházi előadásról fogok beszélni, amely sok vitát válthat ki, véleményeket pró és kontra, de amelyet én fontosnak, jónak tartok és szeretek, több mindenért, többek között azért is, mert egy olyan sarkalatos és nehéz feladatot old meg, ami kezdettől fogva a színház létkérdése: a közönség bevonása az előadásba.

A színház lényege a színészek és a nézők közötti kapcsolat. Ha ez nem jön létre – nincs színház. Érthető tehát, miért törekszik a színház arra, hogy a közönség az előadás aktív részese legyen. Ennek érdekében különféle praktikákat talál ki és alkalmaz. Volt idő, amikor ez spontánul történt, mint Shakespeare színházában, ahol a nézők, nem mind, de a földszinten levők „előadás előtt és közben sört ittak, virslit ettek, almát meg diót, amit alkalomadtán a színészek fejéhez vagdostak, s ha történetesen többet ittak a kelleténél, összeakaszkodtak a színpadon levő urakkal, s fel is ugráltak a színpadra, s esetleg olyan parázs verekedést rögtönöztek, hogy az előadást abba kellett hagyni”, ahogy a színház és közönség kapcsolatáról író rendező, Hevesi Sándor fogalmaz. Nem tudom, ez lenne-e a színház szempontjából ideális kapcsolat a nézőtérrel. Aligha. De kétségtelenül egyik lehető formája a nézők azon vágyának, hogy aktív részesei legyenek az előadásnak. Ezt fejezi az előadás közben felhangzó taps, nevetés, fütty is, vagy ha valaki netán idő előtt távozik. A színpad és a nézőtér közötti kapcsolat igazán akkor érződik, akkor mondható eszményinek, ha olyan, szinte tapintható feszültség alakul ki, melyben – ahogy Nádas Péter írja – összelélegzik színpad és nézőtér. Ilyesmi, teljes mértékben, ritkán, csak kivételes esetekben jön létre. Legutóbb én az Urbán András rendezte újvidéki Bánk bán-előadás bemutatóján tapasztaltam. Pontosan abban a jelenetben, amit a dráma második felvonásaként ismerünk, melyben Petur bán agitációjának hatására a békétlenek Gertrudis királynő elleni heves tiltakozása kap hangot.

Urbán rendezései, melyekben erősen provokatív módon, céltudatosan, színházzal szembeni elvárásainkat támadja, a manapság divatos politikai színház körébe tartoznak. Ide kell sorolni nagy nemzeti drámánk újvidéki előadását is, melyben Katona József szövege csak ürügy annak demonstrálásra, miszerint a színház jelene a politika. Következésképpen nem egy sajátos olvasatú Bánk bán előadást látunk, ahogy többen várták, és amit – hallom – nehezményeznek is, hanem egy aktuál-politikumra kihegyezett előadást.

A Bánk bántól, megírásától fogva, nem idegen a magyarság sorsa iránt fogékony politika. Nem véletlenül kísérte a cenzúrát alkalmazó hatalom akadékoskodása. A körülötte folyó csatározásoknak mindig több köze volt a politikához, mint a színházhoz. Íme, két példa! Az egyik, nevezzük nemzetinek: Ács János szolnoki előadásában, amikor Endre – hogy a kritikus Koltai Tamást idézzem – „az eltökélt király nemes méltóságával indul Bánk felé, de menet közben megállítja a »Hazám, hazám…«. Simándy József tömör tenorját a zengő akkordokon kívül valami tompa moraj kíséri: mintha a tömeg elégedetlenségének akusztikai zúzalékával hintették volna be a hősi éneket. Endre megtorpan, és lehajtott fejjel kivárja az ária végét. Nem tehet mást, kettőjük konfliktusa közé befurakodott a haza sorsa, a »magyar ügy«”. S ami egyáltalán nem mellékes: ez az előadás akkor készült, amikor az ország sorsa fordulópont felé közeledett: 1986-ban. A másik, nevezzük polgárinak: egy grúz előadásból való, melyet azért dicsér a kritikus, Molnár Gál Péter, mert a szerinte rendre problematikus békétlenek jelenetének, ami Urbán rendezésének középpontja és a jelen írásnak is elsősorban tárgya, végre olyan színészeket látott, „akik eljátszották a drámát. toporzékoltak a tétlenségre kárhoztatott politikai helyzettől, fel akarják borítani a világot, és majd eszüket vesztették a megalázó várakozástól”.Jelenlétük mozdulatlanságuk dacára is dühtől szikrázik, semmiképpen sem véletlenül az adott helyzettől, pillanattól. Ez a szikrázás jellemzi az újvidéki előadás békétlenek-jelenetét, melynek hőfokát – szemben a grúz előadással – épp az egyre fokozódó hang- és mozgáskoreográfia dinamizálja. És ennek vagyunk mi nézők részesei.

Holott csak nézők vagyunk. De azzal, hogy a nézőtér minden harmadik sorában a miénkhez hasonló öltözetet viselő színészek ülnek, akik előbb, az előadás kezdete előtt és a dráma első felvonásának jelenetei alatt maszkot viselnek, majd miközben a terem vaksötétségbe zuhan, amit csak néhány elemlámpa pásztázó fénye tör meg, az arcukat simaszkok alá rejtett békétlenek lesznek, akik hol helyükről felállva, hol a színpad előterében álló mikrofonállványhoz futva, szinte velőtrázó erővel üvöltik vádjaikat: „Tulajdonunkat elvette!” – „Idegen kézre adta az országot!” – „Őseink birtokán földönfutók lettünk!” – „Talpnyalók országa lettünk!”. Ezek, ha szó szerint nem is, de igazságtartalmuk szerint megegyeznek a drámában elhangzó sérelmekkel, melyeket tettre buzdító, ismétlődő felkiáltások („Bosszút” – „Üsd az orrát, magyar!” – „Le az idegen elnyomással!” – „Vissza hivatalainkat! … tisztségünket!... becsületünket!) kiáltás-sortüze követ. Magával ragadóan félelmetes. Tökéletes tömegpszichózis hatása alá kerülünk. Kényszert érzünk arra, hogy tüntetés aktív résztvevőiként mi is megszólaljunk. Ez már akárha nem is színház, hanem maga a valóság lenne, amit szinte azonos indulattal, hőfokon folytat a jelenetet követő közjáték. Ebben a szerepeikből kilépő színészek immár civilekként olyan mai aktuális kérdések kapcsán fognak vitatüzet, mint kinek hol a hazája, mit jelent az otthon, ki melyik himnuszt érzi sajátjának, mi a nemzeti identitás és mi a kozmopolitizmus, ki miért adta fel elveit, nevét stb., stb. (Mintha az Urbán rendezte Neoplanta zárójelenete köszönne vissza!) A történelem jelenbe vált, aminek már nézői vagyunk, de mivel teljes odafigyeléssel kell követni, résztvevői is leszünk. Rólunk szól.

Így lesz nemzeti történelmi drámából mai töltetű politikai színház.

Ha jól értem, a színlapon olvasható „Társadalmilag hasznos előadás”-on ezt kell érteni.

Gerold László