Portéka
Színház a városban

Ha van olyan üzenete a június 4-én tartott színháztörténeti tárgyú jubileumi szabadkai rendezvénynek, amely a város és egyben a mai Vajdaság magyar nyelvű hivatásos színjátszásának 200 évvel ezelőtti kezdetére kívánta felhívni a figyelmet, akkor ez a város és a színház példás egymásra találása, amit az ünnepi ülés több résztvevője is kiemelten hangsúlyozott. Joggal, mert az évszázadnyi szabadkai gyakorlat, amely attól kezdve, hogy Láng Ádám János az éppen Halason időző társulat vezetője 1816. július (nem június!!) 4-én levelet küldött „Nemes Szabad Királyi Szabadka Városának (…) Tekintetes Nemes Tanácsához, hogy a magát Nemzeti Játszó Társaságnak nevező színészcsapatot, amely a szabadkai „Nemes Publicumnak a Culturában való előmenetelét, a Haza eránt való buzgó vonzódását és a tisztes ’s erkölcsi mulatságokban való tetszését” kívánja nyújtani, „rövid ideig a maga kebelébe be fogadni” méltóztassanak, az első világháború kitöréséig, időnkénti rövidzárlatok ellenére is ezt példázza. Ennek során kértek és kaptak előbb Láng Ádám Jánosék játszási engedélyt -- nem a Clavigo előadására, ahogy ugyancsak egyesek vélik! – teljes műsoruk bemutatására, majd szinte évente más direktorok is újabb s újabb vendégszereplésre, Így talált és szokott fokozatosan egymásra a rivalda két oldala, a játszók és a nézők. S bár ez az egyre rendszeresebb és szorosabb viszony nem kerülhette el az évszázad folyamán változó társadalmi és politikai körülmények hatását, sohasem szakadt meg. Lévén, hogy a század derekán már az ország harmadik városaként számon tartott Szabadkának szüksége volt a színházra mint státusszimbólumra, amely cáfolhatta Szabadka urbanizáció tekintetében a nálánál kisebb létszámú, de településrendezés szempontjából fejlettebbekkel szembeni lemaradását, hátrányát. Egyfelől tehát Szabadka igényt tartott a kiemelt városi jellegre, aminek egyik, talán legerősebb bizonyítéka volt a színházzal való törődés, másfelől viszont kifejezett agárjellege folytán alig különbözött az ország nagyobb mezővárosaitól.

Így fonódott össze száz esztendő, de főleg az első ötven év alatt Szabadkán a város és a színház kapcsolata, kölcsönösen szükségük volt egymásra, ahogy erre a jubileumi rendezvényen többen is utaltunk.

A szabadkai színháztörténet, amit az egész magyar színháztörténet jelentős epizódjaként kell számon tartani, ékesen példázza, hogy a színház olyan tükör, amelyben a város története rajzolódik ki.

*

Ha vannak intézmények, amelyek adott közösséghez kötődnek, tartoznak, akkor a színház -- mint kifejezetten az urbánus kultúra része -- ilyen. Ennek egyik szembetűnő bizonyítéka a színház épületének helye a városi térben, ennek kiemelt pontján, lehetőleg a főtéren áll, a városháza és a templom közelében. A város urbanisztikai rendszere helyett azonban fontosabb tudni, tapasztalni, hol a színház mint szellemi létesítmény abban a kontextusban, amelyhez a város biztosít fizikai teret. Ennek megismeréséhez nyújt segítséget, ha megvizsgáljuk azt az interaktív viszonyt, amely a város és a színház között lehet, van, hogy milyen hatással van a színház a város szellemi életére. Az európai kultúrában ilyen vonatkozásban a reneszánsz, a felvilágosodás, illetve a nagyfokú iparosodás időszaka releváns. Magyar vonatkozásban némileg más a helyzet. Részben a polgári fejlődést hirdető reformkor említendő (ekkor születnek első városi tárgyú vígjátékaink), kifejezettebben pedig a 19. század vége és a 20. század kezdete, amikortól a drámairodalomban (Molnár, Lengyel stb.) a város helyszín is, de a polgári lét reprezentánsaként drámák szereplője is, illetve amikor azok a művek születnek, melyek szereplői városban élnek, s ami velük történik, az csak városban történhet. Közönsége számára a színház példát mutat, sőt leckét ad a mindennapi életben való viselkedésből. A pesti Vígszínház kapcsán írta a kritikus Molnár Gál Péter, hogy tanította a közönséget „öltözködni, lakberendezni, szépen enni, illedelmesen viselkedni, elmésen társalogni”. S ez más városok és színházak közönsége számára is jellemző volt. Több szabadkai színházi tudósításban is találkozunk efféle megjegyzéssel. De arra is taníthat a színház, még ha ez implicite is történik, hogy merjünk véleményt nyilvánítani olyan kérdésekben és akkor, amelyekben és amikor ezt nem tehetjük meg következmények nélkül. Erre színháztörténetünk egyik legszebb példája, amikor a pesti Nemzeti Színház III. Richárd előadásán, 1955-ben az Írnok mindössze 14 soros szöveg után „leszakadt az égbolt”, szűnni nem akaró tapsban tört ki a nézőtér, mert Hastings kivégzésén, amiről ez a részlet szól, az est közönsége a Rajk-pert értette, és számára akkor s ott Shakespeare a személyi kultuszról beszélt.

*

Tematika tekintetében változatos jubileumi emlékműsorban, ami iránt, sajnos, sokkal kisebb érdeklődés volt, mint kellett, illett volna, több érdekes, utángondolásra serkentő észrevétel hangzott el, hogy ezek közül éppen a színház és a város viszonyára fókuszálok, azért történik, mert az utóbbi időben ez a viszony, nemcsak vajdasági magyar, hanem országos vonatkozásban is komoly válságba került. Csak egy friss példára hivatkoznék: a napokban tartott országos színházi szemle keretében az Újvidéki Színház színészei egy alkalmi összeállítással az ellen az áldatlan állapot ellen tiltakoztak, amelyet a városi támogatás csökkentése és több, a színház működése szempontjából nélkülözhetetlen munkatárs szerződéses viszonya felújításának elutasítása okoz. Az újvidéki példa, tudjuk, nem egyedüli, Szabadka s más városok sincsenek jobb helyzetben. Napjaink városvezetése elfeledkezik arról, amit évszázadok folyamán megtanultak és igyekeztek betartani a színházzal rendelkező városok: a kultúra olyan érték, amely nélkül a közösség szellemi koldus lesz, s ennek hosszú távra szóló káros következményei lesznek. Nem éri meg, nem szabad, ott spórolni, ahol ez szellemi leépüléshez vezet.

S talán azt is jó lenne tudni, hogy abban a tükörben, amit a színház tart a város elé, nem a színház, hanem a város képe lesz torz.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban