Annyira elcsépelt már ez az állítás, hogy az ember nem szívesen veti fel. Mégis muszáj, hiszen szinte naponta emlékeztetnek rá, hogy bizony így van. Ne féljünk hát kimondani, hogy éppen a legnagyobb „barátai” harcoltatnák az utolsó ukránig Kijevet.

Tudnak valamit a lengyelek és a litvánok. Különben nem tennének meg mindent azért, hogy Ukrajna a kifulladásig, az utolsó emberig harcoljon Oroszország ellen. Jól látják, hogy maga az ukrán vezetés is ebben érdekelt. Nem az ukrán nép, hanem a vezetése. Mert ez így már nem a haza védelméről szól, sokkal inkább egy nemzet értelmetlen feláldozásáról. Vagy mégis csak keressünk emögött értelmet? Nem tenném, még ha egyesek látnak is benne rációt. De tisztában lehetnek például azzal, hogy legszorosabb szövetségesüknek, az Egyesült Államoknak ez tökélesetesen megfelel. S ha a főnök így gondolja, akkor nekik is jó lehet. Washington pedig nagyon is így gondolja, hiszen ezzel a háborúval egyszerre gyengítheti európai versenytársait, mindenek előtt a németeket, és az ellenségét, Oroszországot.

„S ennek a játszmának a terepe Ukrajna. Küzdőtere, nem több. A Fehér Házat miért érdekelje, hogy közben hány ukrán hal meg? Hiszen Ukrajna még csak nem is bábu a sakktáblán, hanem a sakktábla”

Hogy is fogalmazott a minap a szenátus elnöke, miután mintegy hat hónapos huzavona után „nagylelkűen” megszavazták az Ukrajnát támogató csomagot? Azt üzente Volodimir Zelenszkijnek, hogy mi megszavaztuk, az Önök dolga, hogy győzzenek! Hát igen, miután kivéreztek, kimerültek. Ezért üzengetem én már egy ideje az ukránoknak, hogy alaposabban kellene tanulmányozni 1956 történetét.

De térjünk csak vissza a litvánokhoz, meg a lengyelekhez, akik nemcsak azzal vannak tisztában, hogy mi az Egyesült Államok érdeke, hanem a saját érdekükkel is. Ez pedig jelenleg lényegében egybevág az amerikaiakéval.

„A lengyelek és a baltiak ugyanúgy azt szeretnék, hogy hosszú időre lerendezzék az „orosz kérdést”. Gyengüljön meg úgy Oroszország, hogy évtizedekig ne jelenthessen veszélyt rájuk”

Hogy Moszkva nem is akarja megtámadni őket? Az adott esetben mindegy. A lengyelek és a baltiak nem így gondolják. Nem bíznak a Kremlben. Mi az, hogy nem bíznak? Félnek tőle és gyűlölik. Azért azt jegyezzük meg, hogy az ő ruszofóbiájukra igazolást adott a történelem. Nekik biztonsági érdekük, hogy Oroszország gyenge legyen. Vagy ha nem, akkor közöttük – ez a baltiak esetében nehéz lenne – azért legyen legalább egy puffer zóna. Hogy ez a zóna miként alakul ki, az őket nem érdekli. Ahogy az amerikaiakat sem, hogy mi lesz közben az ukránokkal.

Mindez arról jutott az eszembe, hogy előbb a lengyelek, majd a litvánok jelentették ki (el)sietve, hogy segítenek Kijevnek hazatoloncolni a katonaköteles férfiakat. Csak azért, mert barátok! Persze, mi másért is?! Hadd haljanak, ha közben az oroszok is véreznek. Hogy a menekültekről szóló berni megállapodás ezt nem engedi? Kit érdekel? Sokakat. A németek például azonnal kijelentették, hogy a menekült státusban náluk lévő ukránok megnyugodhatnak. De így nyilatkoztak az észtek is, mondván, jogállamban nem sértünk jogot.

„Aztán mintha kapcsoltak volna a lengyelek is, és a védelmi miniszter kijelentést cáfolta a belügyminiszter. Azt ezek után persze nehéz lenne tagadni, hogy ez a kérdés komolyan felmerült Varsóban”

Szóval, a lengyelek éppen ott tartanak – még ha ezt nem is mindenki gondolja így -, hogy nyíltan nem fogják kitoloncolni a katonaköteles ukránokat egyenest a frontra, a halálba csak azért, hogy legyőzzék Oroszországot. Azért megnehezíthetik bürokratikus úton ezeknek a férfiaknak az életét – ez már felmerült az előző kormány alatt is -, de ki nem adják őket.

„Nem így az utóbbi időben teljesen megvadult litvánok, akik valamilyen morális felhatalmazást éreznek arra, hogy belerángassák a világot egy nagy háborúba”

Mi mással lehetne magyarázni, hogy Vilnius ezek után is kitart az álláspontja mellett, és a Litvániába menekült 29 ezerkatonai szolgálatra alkalmas korú ukrán férfit kiadnák, rászorítanák <hazafias> kötelességük teljesítésére”

Mint Gitanas Nauseda elnök kijelentette, minden szempontból együtt kell működnie Litvániának Ukrajnával, mert ez Litvánia érdeke. Valamivel óvatosabb volt Ingrida Šimonytė miniszterelnök, aki szerint Litvánia segíthetne Ukrajnának bizonyos lépéseket megtenni ebben az ügyben, de néhány intézkedést az EU szintjén kell megvitatni. Szóval ő azért – ha lehet -, szétterítené a felelősséget. Erről jut eszembe, hogy a nemzetközi jog nyílt megsértésére tett felszólításokat hallva az emberi jogokat annyira féltő, az afrikai és ázsiai menekültek sorsát olyannyira a szívén viselő Brüsszel csendben van. Most nincs véleménye. De maradjunk azért még a litván kormányfőnél, aki az egész Európai Unióra kiterjesztené, hogy az ideiglenes tartózkodási engedély meghosszabbításánál vizsgálják meg, hogy az érintett személy teljesítette-e a haza előtti kötelezettségét vagy mentesült-e alóla.

„Már csak azért is, mert jelenleg az EU ideiglenes védelmet nyújt az ukránoknak, és mint utalt rá, hogy ezt ő nem helyesli”

Azért az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Litvániában sem mindenki ilyen cinikus. A Migrációs Hivatal vezetője például elmondta, hogy jelenleg nincs jogi alap arra, hogy Litvánia azzal segítse Ukrajnát, hogy visszaküldi a katonakorú férfiakat. Egy jogállamban pedig a jogot kell követni.

Ezek után felhívnám minden ukrán figyelmét – a politikai vezetést hagyjuk -, hogy így viszonyulnak hozzájuk a legjobb barátaik. Pontosítok, az állítólagosan legjobb barátaik. Akik nemcsak az országukat, de őket magukat is feláldoznák egy nagyobb, „nemesebb”, mondjuk ki, geopolitikai cél érdekében. Olyan geopolitikai cél érdekében, ami nem okvetlenül esik egybe Ukrajna érdekeivel. Az ország, az állam, az emberek megmaradásával, mint érdekkel semmiképp sem. Eközben pedig ki lett Kijev legnagyobb ellensége Oroszország után? Hát az a Magyarország, amely azt mondja, hogy hagyjátok már abba, amíg lehet, mert meg fogtok halni. Ha jól értem, ezt mondja rengeteg ukrán is. Ezért nem tér haza, és ezért menekül, ahogy tud a behívó elől. Mert az élet mindennél fontosabb! Mit ér a haza emberek nélkül?