Szerbia ősszel előrehozott parlamenti választásra készül, de a voksolás tétje messze túlmutat a mandátumok elosztásán. Aleksandar Vučić és a Szerb Haladó Párt több mint egy évtizedes hatalmának talán legerősebb kihívójával került szembe: nem egy hagyományos ellenzéki párttal, hanem a 2024-es újvidéki tragédia után kibontakozott tiltakozó mozgalomból kinőtt diáktáborral. A közvélemény-kutatások szoros versenyt mutatnak, az ellenzék azonban továbbra is megosztott, miközben a kormányzó párt teljes szervezeti és médiabeli fölényét mozgósítja. A kampányba közben váratlanul belépett a kilencvenes évek lezáratlan öröksége is: Ratko Mladić halála ismét arra kényszeríti a szerb politikát, hogy válaszoljon arra a kérdésre, milyen viszonyt kíván kialakítani saját közelmúltjával.

Aleksandar Vučić augusztus 20-án jelentette be, hogy az előrehozott parlamenti választást október 18-án vagy 25-én tartják meg. A pontos dátumot augusztus végéig még nem hirdették ki, és az időközben ismertetett jogi határidők alapján az október 25-i időpont egyre valószínűbbnek tűnik. A választás eredetileg csak 2027 végén lett volna esedékes.

Az előrehozott voksolás önmagában nem rendkívüli Szerbiában. Vučić politikájának régóta alkalmazott eszköze, hogy a számára kedvezőnek ítélt pillanatban új választásokkal erősítse meg a hatalmát. A mostani helyzet azonban lényegesen különbözik az előzőektől.

A 2024. november 1-jei újvidéki vasútállomási tragédia után kibontakozott tiltakozások nem csitultak el néhány hét alatt. A korrupció, az intézmények működése és a politikai felelősség kérdése köré szerveződő diákmozgalom országos hálózattá vált, és a kezdetben intézményi követeléseket megfogalmazó tiltakozás fokozatosan eljutott az előrehozott választás követeléséig.

Most először úgy látszik, hogy a Vučić-rendszerrel szembeni elégedetlenségnek olyan politikai hordozója is lehet, amelyet nem terhelnek az elmúlt másfél évtized ellenzéki vereségei és belső konfliktusai.

Vučić kampánya már javában tart

A választási kampány hivatalosan még el sem kezdődött, a politikai kampány azonban hónapok óta folyik.

Vučić augusztusban sorra járta Szerbia kisebb településeit, különös figyelmet fordítva az ország déli és keleti részeire. Utakat, beruházásokat, új munkahelyeket, magasabb nyugdíjakat ígért, helyi problémákról beszélt a lakosokkal. A CINS adatai szerint április 1-je és augusztus 17-e között 22 SNS-es tisztségviselő legalább 160 hasonló országjáró látogatáson vett részt.

Ennek világos politikai logikája van. Az SNS továbbra is összehasonlíthatatlanul erősebb országos pártszervezettel rendelkezik bármelyik ellenfelénél, és különösen jelentős előnye van a kisebb városokban és falvakban.

Vučić ugyanakkor saját személyét ismét a kampány középpontjába állítja. Miloš Vučević SNS-elnök már azt is jelezte, hogy a kormánypárti lista várhatóan ismét Aleksandar Vučić nevét viseli majd. Maga Vučić korábban arról beszélt, hogy lemond az államfői tisztségről, és egy választási győzelem után miniszterelnökként térhet vissza a végrehajtó hatalom élére.

Ez különösen érdekes politikai helyzetet teremtene. Vučić formálisan távozna abból a tisztségből, amelyben alkotmányosan már nem indulhat harmadszor, de politikai hatalma aligha szűnne meg. Valójában a mostani parlamenti választás részben arról is szólhat, hogy a Vučić-rendszer milyen formában folytatódhat 2027 után.

A diáklista: a legnagyobb ismeretlen

A választás különlegessége, hogy a kormánypárt legkomolyabb kihívója jelenleg nem valamelyik hagyományos ellenzéki párt, hanem a diákmozgalom listája lehet.

Ez egyszerre az ereje és a gyengesége.

A diákok mögött ott van a tiltakozások során megszerzett társadalmi hitelesség, az új politikai szereplőkkel szembeni várakozás, valamint azoknak a választóknak egy része, akik az ellenzéki pártokból is kiábrándultak.

Másfelől választást nyerni egészen más feladat, mint több tíz- vagy százezer embert utcára vinni. Jelöltekre, országos szervezetre, választási bizottsági képviselőkre, kampánypénzre, vidéki hálózatra és világos programra is szükség van.

A hallgatók ezért „Diák minden faluban” jellegű országjárással próbálják behozni azt a szervezeti hátrányukat, amely az SNS-szel szemben különösen vidéken jelentős.

A hagyományos ellenzék pedig korántsem egységes abban, hogyan viszonyuljon ehhez az új szereplőhöz.

A Demokrata Párt bejelentette, hogy saját lista nélkül segítené a diákokat, és Savo Manojlović Kreni-promeni mozgalma is támogatásáról biztosította őket. Más pártok viszont külön választási tömbökben készülnek indulni.

Az egyik ilyen formáció az Európai Szerbiáért Platform, amelyhez többek között Dragan Đilas Szabadság és Igazságosság Pártja, Zdravko Ponoš SRCE pártja és Pavle Grbović Szabad Polgárok Mozgalma tartozik. Egy további csoportosulás körvonalazódik Aleksandar Jovanović Ćuta Ökológiai Felkelése és más ellenzéki erők között.

Így különös helyzet állhat elő: miközben Vučić az egész vele szemben álló politikai teret egyetlen ellenséges tömbként igyekszik bemutatni, valójában az ellenzéki oldal több egymással is versengő listára szakadhat.

Ez a kormánypártnak kedvezhet.

Mit mondanak a felmérések?

A nyári közvélemény-kutatásokból egyetlen biztos következtetés vonható le: a verseny nyitottabb, mint Szerbiában hosszú évek óta bármikor.

A CRTA és a Stanford Egyetem Democracy Action Lab júniusi felmérése a már pártot választók körében 44,9 százalékot mért a diáklistának, és 35,7 százalékot az SNS-nek.

Az NSPM egy másik kutatásában jóval kisebb volt a különbség: a diáklista 39,6, az SNS 37,5 százalékon állt. Ebben a mérésben az SPS 4,9 százalékkal bejutott volna a parlamentbe, és két ellenzéki tömb is átlépte volna a küszöböt.

Ezeket a számokat azonban óvatosan kell kezelni.

Egyrészt a választást még nem tartották kiírtnak, a végleges listák sem ismertek. Másrészt a szerbiai közvélemény-kutatások között rendszeresen igen jelentős eltérések vannak. Harmadrészt egy országos parlamenti választás kimenetelét nem pusztán a politikai rokonszenv dönti el.

Az SNS-nek rendkívül jól kiépített mozgósítási rendszere van. Az idősebb, vidéki, illetve közszférában dolgozó választók körében továbbra is jelentős támogatással rendelkezik. És a kampányban messze nagyobb médiatérhez jut, mint ellenfelei.

A másik oldalon ugyanakkor magas lehet azoknak a választóknak a száma, akik változást szeretnének, de korábban nem találtak olyan ellenzéki politikai erőt, amelyet szívesen támogattak volna.

A bizonytalanok arányát egyes becslések körülbelül 25 százalékra teszik. Ez önmagában mutatja, hogy egy augusztusi felmérésből nem lehet megjósolni az októberi eredményt.

Nemcsak az a kérdés, ki kap több szavazatot

A választás nemzetközi megítélését valószínűleg legalább annyira meghatározzák majd a körülmények, mint maga az eredmény.

Az Európai Parlament júliusban nagy többséggel elfogadott Szerbia-jelentésében kimondta, hogy az ország politikai válságának rendezéséhez valóban szabad és tisztességes választásokra van szükség. A képviselők egyebek mellett a jogállamiság romlását, a médiahelyzetet, a tüntetőkkel szembeni fellépést, valamint az uniós integráció és a szerb vezetés tényleges politikája közötti ellentmondást bírálták. A határozatot 468 képviselő támogatta, 116-an ellene szavaztak.

A korábbi választásokkal kapcsolatban az európai intézmények és az EBESZ megfigyelői már kifogásolták az állam és a kormánypárt közötti határ elmosódását, a választókra gyakorolt nyomást, valamint a médiához való egyenlőtlen hozzáférést.

Éppen ezért az októberi voksolásnak két eredménye lesz.

Az egyik a hivatalos eredmény: hány mandátumot szerez az SNS, a diáklista és a többi politikai erő.

A másik pedig a politikai legitimitásról szóló ítélet: elhiszi-e a szerb társadalom és elfogadják-e a külföldi partnerek, hogy a választás valóban tisztességes versenyben dőlt el.

Ez utóbbi különösen fontos lenne egy szoros eredménynél.

Brüsszel távolságtartóbb lett

Az Európai Unió viszonya Vučićhoz az elmúlt években fokozatosan változott.

Sokáig a stabilitás, a Koszovóval folytatott párbeszéd, a migráció és a regionális biztonság miatt Brüsszel számos bírálat mellett is pragmatikusan együttműködött a szerb elnökkel.

Az utóbbi időben azonban a demokratikus intézmények állapotával kapcsolatos bírálatok egyre erőteljesebbek. Az Európai Parlament júliusi állásfoglalása már kifejezetten azt mondta ki, hogy Szerbia uniós csatlakozási folyamata lényegében megrekedt, és a továbblépéshez nem elegendő törvényeket elfogadni: azokat végre is kell hajtani.

A dokumentum külön kitért a kormányhoz kötődő médiában tapasztalható EU-ellenes retorikára, valamint Szerbia Oroszországhoz és Kínához fűződő kapcsolataira.

Ez nem jelenti azt, hogy Brüsszel valamelyik szerb ellenzéki erő mellett kampányolna. Az Európai Unió számára mindenekelőtt az lesz a kérdés, hogy a választást milyen feltételek között rendezik meg, és elfogadható-e annak demokratikus hitelessége.

És ekkor meghalt Ratko Mladić

A kampány közepén egyszer csak megjelent egy olyan ügy, amely látszólag semmilyen kapcsolatban nincs a megélhetéssel, a korrupcióval, az újvidéki tragédiával vagy a diákmozgalom követeléseivel.

Valójában azonban nagyon is van.

Ratko Mladić, a boszniai szerb hadsereg egykori parancsnoka augusztus 27-én halt meg hágai fogságában. A nemzetközi törvényszék életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte többek között népirtás, emberiesség elleni és háborús bűncselekmények miatt.

Halála után Szerbiában szinte azonnal előkerült a kérdés: hősként vagy elítélt háborús bűnösként búcsúztassa-e az ország?

Nenad Vujić igazságügyi miniszter arról beszélt, hogy Mladićot – amennyiben a család Szerbiában temetteti el – a legmagasabb állami és katonai tiszteletadás illetné meg. Vučić ennél óvatosabb volt, és később azt mondta, hogy ilyen döntésről nincs tudomása. A szerb elnök ugyanakkor élesen bírálta a hágai mechanizmust, amiért az súlyos betegsége ellenére sem engedte Mladićot Szerbiába, és ezt „civilizálatlan” eljárásnak nevezte.

Az ellenzék maga is megosztott.

Miloš Jovanović, az Új DSS vezetője szerint Mladić megérdemli a legmagasabb állami és katonai tiszteletadást. Srđan Milivojević, a Demokrata Párt elnöke ezzel szemben úgy véli, állami temetése különösen rossz üzenetet jelentene a Szerbiában élő bosnyákok számára, és a temetésről kizárólag a családnak kellene gondoskodnia.

Vagyis Mladić halála egyetlen nap alatt újrarajzolta azokat a választóvonalakat, amelyekről Szerbia gyakran szeretné azt hinni, hogy már a történelemhez tartoznak.

A kínos kérdés

A kérdés nem az, hogy egy súlyosan beteg elítéltnek joga lett volna-e utolsó napjait családja körében eltölteni. Erről lehet humanitárius és jogi vitát folytatni.

A valóban kínos kérdés más.

Lehet-e egyszerre az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó, demokratikus jogállamként meghatározni Szerbiát, és állami, katonai tiszteletadással temetni egy jogerősen népirtásért és háborús bűncselekményekért elítélt katonai vezetőt?

Brüsszel reakciója éppen ezt az ellentmondást világította meg. Az EU ismételten arra figyelmeztetett, hogy jogerősen elítélt háborús bűnösök dicsőítése összeegyeztethetetlen az Európai Unió alapértékeivel.

Mladić halálára természetesen nem mindenütt ugyanúgy reagáltak. A srebrenicai áldozatok hozzátartozói és a bosnyák politikai közvélemény arra emlékeztetett, hogy Mladić életfogytiglani ítéletét jogerősen kimondta a nemzetközi igazságszolgáltatás. Milorad Dodik és több szerb politikus viszont a szerb nép védelmezőjeként méltatta. Az orosz külügyminisztérium ismét a hágai törvényszék szerbellenes elfogultságáról beszélt, António Guterres ENSZ-főtitkár pedig az áldozatokra való emlékezés, a bűncselekmények tagadásának elutasítása és a háborús bűnösök dicsőítése elleni fellépés fontosságát hangsúlyozta.

Így Mladić halála akarva-akaratlanul választási kérdéssé is vált.

Nem feltétlenül olyanná, amely százezrek szavazatát mozgatja meg, hanem olyanná, amely megmutatja, milyen Szerbiát kínálnak a választóknak az egyes politikai erők.

Mi döntheti el a választást?

Az SNS-t hiba volna leírni.

A pártnak országos szervezete, jelentős erőforrásai, erős helyi hálózata és hatalmas médiatúlsúlya van. Vučić személyes népszerűsége még mindig meghaladja a legtöbb szerb politikusét, és kampánytechnikáját tizenkét évnyi választási gyakorlat csiszolta.

A diákmozgalmat pedig éppilyen hiba volna egyszerű tiltakozó hullámként kezelni.

Már bebizonyította, hogy képes hónapokon át fenntartani társadalmi mobilizáló erejét, és olyan embereket is politikai részvételre ösztönözni, akik a hagyományos ellenzéktől távol tartották magukat.

A döntő kérdés ezért valószínűleg három dolog lesz.

Sikerül-e a diákoknak utcai mozgalomból valódi országos választási szervezetté válniuk?

Mekkora veszteséget okoz a kormányellenes oldalnak az ellenzéki pártok megosztottsága?

És mindenekelőtt: hányan mennek el szavazni azok közül, akik változást akarnak, de eddig nem bíztak egyik politikai szereplőben sem?

Szerbia hosszú ideje nem állt ennyire kiszámíthatatlan választás előtt.

De talán még ennél is fontosabb, hogy nem pusztán két politikai tábor verseng egymással.

Két, egymástól meglehetősen eltérő elképzelés csap össze arról, hogyan működjön az állam, milyen legyen a politikai felelősség, mennyire legyenek függetlenek az intézmények, merre tartson Szerbia Európában – és, ahogyan Ratko Mladić halála ismét megmutatta, arról is, hogyan viszonyuljon az ország saját múltjához.

Az októberi választás ezért alighanem nem lezárja, hanem eldönti, milyen irányban folytatódik Szerbia évek óta mélyülő politikai válsága.

^{(Az MI közreműködésével)}