„Nincsen semmilyen összeesküvés, legfőképpen magunk vagyunk a hibásak mindazért, ami velünk történt”, írja Aleksandar Vučić az Informerben megjelent, meglepően őszinte szerzői cikkében. A közismerten alacsony hazai munkamorál kapcsán pedig arra ösztönöz, hogy „a munka legyen a fő ideológiánk”. Majd mindezek alapján fogadkozik, hogy kormánya nem áll el a reformoktól, leküzdi az ellenállást, és késedelem nélkül végrehajtja a szükséges változtatásokat, tételesen felsorolva, hogy milyen kulcsfontosságú jogszabályok meghozatalára készülnek a következő hetekben.

Azt is bevallja azonban, hogy tudatában van: aki szembe kerül a szerb mentalitással, beidegződésekkel és táborokkal, az rendszerint vesztésre van ítélve.

Végre egy vezető, aki levonta a következtetéseket a múlt hibáiból (és vélhetően tulajdon tévelygéseiből is), és bátran belevág a dolgok sűrejébe... Gondolnánk, ha nem tapasztaltuk volna az elmúlt két évben, amióta Vučić haladói hatalmon vannak, hogy a szép ígéretek rendre papíron maradnak. Talán a tapasztalatlanság az oka, hogy politikusunk minduntalan könnyelmű és hangzatos ígéretekre ragadtatja magát, szoros határidőket tűz ki, amelyekkel elkápráztatja híveit, akik szerencséjére eléggé feledékenyek. A most beharangozott munkatörvény meghozatalát, ami kedvező feltételeket teremt a külföldi beruházásokra és állítólag elősegíti a gazdaság talpra állítását, már többször bejelentette, kormánya márciusban történt beiktatásakor azt hallottuk, hogy a parlament „éjjel-nappal ülésezni fog, amíg ezt a legfontosabb reformtörvényt el nem fogadja”.

Aztán kiderült, a képviselőknek eszük ágában sincs a szkupstinai padokban éjszakázni, és a törvényt különben sem lehet erővel letuszkolni a szakaszervezeti vezetők torkán.

Adós maradt a kormány az új médiatörvény elkészítésével, az emírségekbeli Etihad céggel a szerb légiközlekedési vállalat eladásáról kötött szerződés nyilvánosságra hozatalával, amit szintén megígért a kormányfő... Nem lett semmi a pancsovai repülőgép-alaktrészeket gyártó nagyüzem beindításából sem, amely a Boeing és az Erbas beszállítója lenne. Mint ahogy porhintés volt a Mercedesszel kötendő szerződés is. Abból a bejelentéséből sem lett semmi, hogy a visszaélésekkel vádolt haladó párti városvezetőket „már holnap leváltja”, amit még tavaly ígért meg. És sorolhatnánk tovább. Kétségeket ébresztenek az árvízkárosultaknak adott azon ígéretei is, hogy az állam mindenkinek újjáépíti a házát, minden károsult őszig beköltözhet. Mint ahogy nem sok remény kelt a kormányra lépésekor adott ígérete sem, hogy 2014 végén már jobban fogunk élni, igaz, hozzátette: ha nem így lenne, akkor majd idejében meg fogja mondani, hogy mikor jön el az a bizonyos jobb élet.

Még ha el is tekintünk a könnyelmű ígérgetésektől, az át nem gondolt határidőktől, a kormánypárti gárda nem úgy fest, mint amely komolyan gondolná Szerbia megújhódását és osztaná Vučić nézeteit például arról, hogy „legfőképpen magunk vagyunk a hibásak azért, ami velünk történt”.

Az első világháború centenáriumi megemlékezései is arról tanúskodnak, hogy az ország vezetősége képtelen szabadulni a hősi mítoszoktól, és megpróbálja tisztára mosni a száz évvel ezelőtti belgrádi kormányt, szerb nemzeti hőssé avatni a szarajevói merénylet elkövetőjét, holott Gavrilo Princip éppen hogy a délszláv eszmék jegyében követte el tettét. És közben abban az illúzióban ringatják magukat, hogy balanszírozni tudnak az unió és Moszkva között. Ahogyan Tomislav Nikolić nyilatkozta nemrég: Tito politikáját kívánja folytatni a Nyugat és Moszkva közötti egyensúlyozásban. Vagy hogy Szerbia lehet a kapocs a nyugati világ és az oroszok között. Ahogyan ezt a Putyin-imádó szerb elnök elképzeli, aki – mint egy moszkvai látogatása alkalmából kijelentette – „csak Szerbiát szereti jobban, mint Oroszországot”.

Pedig nem a balalajka és a testvéri szeretet határozza meg a szerb-orosz viszonyt, hanem Moszkva nagyhatalmi érdekei és Szerbia energetikai kiszolgáltatottsága, amiért jórészt éppen a mostani kormány a felelős. A háromszáz millió eurós gáztartozás az oroszoknak és a Déli Áramlat gázvezeték, amelyhez oly nagy reményeket fűznek (évi kétszáz millió euró tranzitbevételt emlegettek a szerződés aláírásakor). Jön a gáz a szeretett orosz testvérektől, mi pedig csak kasszírozzuk a milliókat... Aztán kiderült, hogy a szerződés nincs összhangban az Európai Unióval kötött energetikai megállapodással, mert az uniós előírások tiltják, hogy egy cég – esetünkben a Gazprom – monopólium helyzetbe kerüljön egy ország piacán, egymaga képviselje a termelőt, a hálózat fenntartót és a tulajdonost. Bulgáriát már rákényszerítették, hogy leállítsa a vezeték építését, ha pedig ott nem épül meg, akkor vajon mit szállítanak a szerbiai szakaszon? És ha Belgrád tényleg uniós tagságra számít, akkor tekintetbe kell vennie a brüsszeli kifogásokat.

Ezek a szörnyű nehéz problémák kerülnek napirendre a szerb kormányfő hétfői moszkvai tárgyalásain, majd visszatérve, a hét közepén a német kormánypárt, a CDU ide látogató küldötteinek számolhat be arról, hogy mit sikerült intéznie az oroszoknál. És ha nem tud jó hírekkel szolgálni, utána ismét elmondhatja, hogy „magunk vagyunk a hibásak mindazért, ami velünk történik”. Merthogy két lovat szeretnénk megülni egy fenékkel.

A német vonalat szintén Vučić forszírozza, csaknem annyira, mint Nikolić az orosz barátságot. Angela Merkel kancellár asszony ritkán tapasztalhat akkora lelkesedést, annyi hódolatot egy külföldi vendég részéről, mint a szerb miniszterelnök legutóbbi látogatásakor. Szerbia őszinte partnere szeretne lenni Németországnak, vége az eddigi gyakorlatnak, hogy itthon egyet mondunk, külföldön pedig mást... hangoztatta a balkáni vendég.

Csak azt nem tudni, hogy az új partnerség érdekében mikor teljesítik a németeknek a szerb uniós csatlakozás elé szabott kemény feltételeit, köztük azt, hogy öt év után végre vonják felelősségre azokat a hatósági embereket, akik 2008-ban, a Koszovó függetlenségének kihirdetése miatt rendezett belgrádi zavargások idején utasítást adtak a feldühödött tömegnek, hogy rohamozza meg a nyugati nagykövetségeket, köztük a németet. Vagy azt a feltételt, hogy Belgrád de facto ismerje el a koszovói realitást, vagyis a tartomány elvesztését. És foglaljon világos állást Bosznia-Hercegovina szuverenitása mellett, térítse észre Milorad Dodik banjalukai kiskirályt, aki folyton Belgrádban próbál szövetségeseket találni romboló tevékenységéhez. Mert ha valóban tisztelik a szomszédos ország területi integritását, akkor Nikolić nem tehet olyan kijelentést – mint Dodikkal való legutóbbi találkozóján -, hogy „nem találták még fel azt a ragasztót, amivel össze lehetne ragasztani Bosznia-Hercegovinát”. Vučićnak el kellene határolódnia a banjalukai despota szecesszionista kijelentéseitől, de elvbarátja és szellemi atyja, Tomislav Nikolić álláspontjától is.

És június 28-án, Víd napján Szarajevóba kellett volna utaznia az első világháború évfordulója kapcsán a megbékélés jegyében rendezett nemzetközi találkozóra, és nem az Emir Kusturica és Milorad Dodik által az úgynevezett Andrićgradban rendezett nacionalista összeröffenésre.

Ha ez megtörténik, ha azt tapasztaljuk, hogy valóban a reformok kapnak prioritást a kormánypártban és nem a hősi múlt felidézgetése, a pozíciószerzés, az ellenzék kiszorítása az összes zsíros állásból, ha valóban „a munka képezi a fő ideológiát”, akkor hitelt adhatunk Aleksandar Vučić fogadkozásának, és nem tekinthetjük újabb porhintésnek.

J. Garai Béla