Tűlevél
Porhintés

„Nincsen semmilyen összeesküvés, legfőképpen magunk vagyunk a hibásak mindazért, ami velünk történt”, írja Aleksandar Vučić az Informerben megjelent, meglepően őszinte szerzői cikkében. A közismerten alacsony hazai munkamorál kapcsán pedig arra ösztönöz, hogy „a munka legyen a fő ideológiánk”. Majd mindezek alapján fogadkozik, hogy kormánya nem áll el a reformoktól, leküzdi az ellenállást, és késedelem nélkül végrehajtja a szükséges változtatásokat, tételesen felsorolva, hogy milyen kulcsfontosságú jogszabályok meghozatalára készülnek a következő hetekben.

Azt is bevallja azonban, hogy tudatában van: aki szembe kerül a szerb mentalitással, beidegződésekkel és táborokkal, az rendszerint vesztésre van ítélve.

Végre egy vezető, aki levonta a következtetéseket a múlt hibáiból (és vélhetően tulajdon tévelygéseiből is), és bátran belevág a dolgok sűrejébe... Gondolnánk, ha nem tapasztaltuk volna az elmúlt két évben, amióta Vučić haladói hatalmon vannak, hogy a szép ígéretek rendre papíron maradnak. Talán a tapasztalatlanság az oka, hogy politikusunk minduntalan könnyelmű és hangzatos ígéretekre ragadtatja magát, szoros határidőket tűz ki, amelyekkel elkápráztatja híveit, akik szerencséjére eléggé feledékenyek. A most beharangozott munkatörvény meghozatalát, ami kedvező feltételeket teremt a külföldi beruházásokra és állítólag elősegíti a gazdaság talpra állítását, már többször bejelentette, kormánya márciusban történt beiktatásakor azt hallottuk, hogy a parlament „éjjel-nappal ülésezni fog, amíg ezt a legfontosabb reformtörvényt el nem fogadja”.

Aztán kiderült, a képviselőknek eszük ágában sincs a szkupstinai padokban éjszakázni, és a törvényt különben sem lehet erővel letuszkolni a szakaszervezeti vezetők torkán.

Adós maradt a kormány az új médiatörvény elkészítésével, az emírségekbeli Etihad céggel a szerb légiközlekedési vállalat eladásáról kötött szerződés nyilvánosságra hozatalával, amit szintén megígért a kormányfő... Nem lett semmi a pancsovai repülőgép-alaktrészeket gyártó nagyüzem beindításából sem, amely a Boeing és az Erbas beszállítója lenne. Mint ahogy porhintés volt a Mercedesszel kötendő szerződés is. Abból a bejelentéséből sem lett semmi, hogy a visszaélésekkel vádolt haladó párti városvezetőket „már holnap leváltja”, amit még tavaly ígért meg. És sorolhatnánk tovább. Kétségeket ébresztenek az árvízkárosultaknak adott azon ígéretei is, hogy az állam mindenkinek újjáépíti a házát, minden károsult őszig beköltözhet. Mint ahogy nem sok remény kelt a kormányra lépésekor adott ígérete sem, hogy 2014 végén már jobban fogunk élni, igaz, hozzátette: ha nem így lenne, akkor majd idejében meg fogja mondani, hogy mikor jön el az a bizonyos jobb élet.

Még ha el is tekintünk a könnyelmű ígérgetésektől, az át nem gondolt határidőktől, a kormánypárti gárda nem úgy fest, mint amely komolyan gondolná Szerbia megújhódását és osztaná Vučić nézeteit például arról, hogy „legfőképpen magunk vagyunk a hibásak azért, ami velünk történt”.

Az első világháború centenáriumi megemlékezései is arról tanúskodnak, hogy az ország vezetősége képtelen szabadulni a hősi mítoszoktól, és megpróbálja tisztára mosni a száz évvel ezelőtti belgrádi kormányt, szerb nemzeti hőssé avatni a szarajevói merénylet elkövetőjét, holott Gavrilo Princip éppen hogy a délszláv eszmék jegyében követte el tettét. És közben abban az illúzióban ringatják magukat, hogy balanszírozni tudnak az unió és Moszkva között. Ahogyan Tomislav Nikolić nyilatkozta nemrég: Tito politikáját kívánja folytatni a Nyugat és Moszkva közötti egyensúlyozásban. Vagy hogy Szerbia lehet a kapocs a nyugati világ és az oroszok között. Ahogyan ezt a Putyin-imádó szerb elnök elképzeli, aki – mint egy moszkvai látogatása alkalmából kijelentette – „csak Szerbiát szereti jobban, mint Oroszországot”.

Pedig nem a balalajka és a testvéri szeretet határozza meg a szerb-orosz viszonyt, hanem Moszkva nagyhatalmi érdekei és Szerbia energetikai kiszolgáltatottsága, amiért jórészt éppen a mostani kormány a felelős. A háromszáz millió eurós gáztartozás az oroszoknak és a Déli Áramlat gázvezeték, amelyhez oly nagy reményeket fűznek (évi kétszáz millió euró tranzitbevételt emlegettek a szerződés aláírásakor). Jön a gáz a szeretett orosz testvérektől, mi pedig csak kasszírozzuk a milliókat... Aztán kiderült, hogy a szerződés nincs összhangban az Európai Unióval kötött energetikai megállapodással, mert az uniós előírások tiltják, hogy egy cég – esetünkben a Gazprom – monopólium helyzetbe kerüljön egy ország piacán, egymaga képviselje a termelőt, a hálózat fenntartót és a tulajdonost. Bulgáriát már rákényszerítették, hogy leállítsa a vezeték építését, ha pedig ott nem épül meg, akkor vajon mit szállítanak a szerbiai szakaszon? És ha Belgrád tényleg uniós tagságra számít, akkor tekintetbe kell vennie a brüsszeli kifogásokat.

Ezek a szörnyű nehéz problémák kerülnek napirendre a szerb kormányfő hétfői moszkvai tárgyalásain, majd visszatérve, a hét közepén a német kormánypárt, a CDU ide látogató küldötteinek számolhat be arról, hogy mit sikerült intéznie az oroszoknál. És ha nem tud jó hírekkel szolgálni, utána ismét elmondhatja, hogy „magunk vagyunk a hibásak mindazért, ami velünk történik”. Merthogy két lovat szeretnénk megülni egy fenékkel.

A német vonalat szintén Vučić forszírozza, csaknem annyira, mint Nikolić az orosz barátságot. Angela Merkel kancellár asszony ritkán tapasztalhat akkora lelkesedést, annyi hódolatot egy külföldi vendég részéről, mint a szerb miniszterelnök legutóbbi látogatásakor. Szerbia őszinte partnere szeretne lenni Németországnak, vége az eddigi gyakorlatnak, hogy itthon egyet mondunk, külföldön pedig mást... hangoztatta a balkáni vendég.

Csak azt nem tudni, hogy az új partnerség érdekében mikor teljesítik a németeknek a szerb uniós csatlakozás elé szabott kemény feltételeit, köztük azt, hogy öt év után végre vonják felelősségre azokat a hatósági embereket, akik 2008-ban, a Koszovó függetlenségének kihirdetése miatt rendezett belgrádi zavargások idején utasítást adtak a feldühödött tömegnek, hogy rohamozza meg a nyugati nagykövetségeket, köztük a németet. Vagy azt a feltételt, hogy Belgrád de facto ismerje el a koszovói realitást, vagyis a tartomány elvesztését. És foglaljon világos állást Bosznia-Hercegovina szuverenitása mellett, térítse észre Milorad Dodik banjalukai kiskirályt, aki folyton Belgrádban próbál szövetségeseket találni romboló tevékenységéhez. Mert ha valóban tisztelik a szomszédos ország területi integritását, akkor Nikolić nem tehet olyan kijelentést – mint Dodikkal való legutóbbi találkozóján -, hogy „nem találták még fel azt a ragasztót, amivel össze lehetne ragasztani Bosznia-Hercegovinát”. Vučićnak el kellene határolódnia a banjalukai despota szecesszionista kijelentéseitől, de elvbarátja és szellemi atyja, Tomislav Nikolić álláspontjától is.

És június 28-án, Víd napján Szarajevóba kellett volna utaznia az első világháború évfordulója kapcsán a megbékélés jegyében rendezett nemzetközi találkozóra, és nem az Emir Kusturica és Milorad Dodik által az úgynevezett Andrićgradban rendezett nacionalista összeröffenésre.

Ha ez megtörténik, ha azt tapasztaljuk, hogy valóban a reformok kapnak prioritást a kormánypártban és nem a hősi múlt felidézgetése, a pozíciószerzés, az ellenzék kiszorítása az összes zsíros állásból, ha valóban „a munka képezi a fő ideológiát”, akkor hitelt adhatunk Aleksandar Vučić fogadkozásának, és nem tekinthetjük újabb porhintésnek.

J. Garai Béla

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Tűlevél tizenhárom éve - illusztráció
2018. OKTÓBER 27.
[ 8:53 ]
Ariadné fonala - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 30.
[ 18:41 ]
Ivica jóslata - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 18.
[ 20:58 ]
A rovat frissítése szünetel - illusztráció
2018. JÚLIUS 23.
[ 19:18 ]
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
Beolvasás folyamatban