Válasz
A montenegrói nyelv elismerése par excellence politikai döntés

Múlt év december 8-án önálló nyelvvé nyilvánította a montenegróit a washingtoni székhelyű Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO). A montenegrói nyelv hivatalos rövidítése ezentúl a CNR lesz, ami nem a nemzetközi megnevezésre, hanem az eredeti nyelvű – „crnogorski” – nyelvelnevezésre utal. Tavaly júliusban ugyanez a testület elutasította, hogy önálló nyelvvé nyilvánítsa a montenegróit, mert – az akkori indoklás szerint – a kérelmező nem tudott elég bizonyítékot felmutatni arra, hogy nem a szerb nyelv egy változatáról van szó.

A korábbi standardban tehát a montenegróit a szerb nyelv változatának tekintették, míg most az említett nemzetközi szervezet tanácsadó bizottsága, amelynek a központja a Kongresszusi Könyvtárban van Washingtonban, egyben azt is megállapította, hogy a montenegrói nyelv nem a szerb nyelv egyik változata vagy nyelvjárása. Mindezek után elgondolkodtató, vajon van-e tudományos alapja a montenegrói nyelv nemzetközi elismerésének, vagy mégis inkább politikai döntésről van szó. E kérdésről, továbbá a nyelv szerepéről az identitástudatban, a nyelvek státusáról az egykori Jugoszláviában, a nyelvjárásokról kértük ki dr. Ranko Bugarski nyelvész, a belgrádi Filológiai Kar nyugalmazott tanárának a véleményét.

- A montenegrói nyelv elismerése tudományosan nem megalapozott, az egy par excellence politikai döntés, amelyet Montenegróban hoztak meg a Szerbiával alkotott államközösségből való kiválás után. A nyelvi önállósulást két új betű bevezetésével próbálták megindokolni (ś és ź, amelyek a szerb š és ž regionális kiejtése), valamint a helyi jellegű alakok standardizálása (đevojka, sjeđeti), ám mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy a nyelv egészének más jelleget adjon, de szélesebb körben sem fogadták el, kivéve a kifejezetten nacionalizmus-orientált hazai nyelvészek, irodalmárok és politikusok körében. Ezek szerint, nyelvészeti szempontból a montenegrói nyelv továbbra is az eddigi közös nyelv egyik nemzeti változata; külön nyelvként csak jogi, politikai és adminisztratív értelemben vehető, mert annak kiáltották ki az állami szervek.

A washingtoni bizottság nemrégi döntése, amellyel a montenegrói nyelvnek külön nemzetközi kódot ítéltek oda a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet rendszerében - ISO 639-2 -, valóban azt jelenti, hogy a montenegrói többé nem a szerb nyelv kód nélküli változata, amit egyfajta nemzetközi elismerésnek tekinthetünk. Ugyanakkor tudni kell, hogy a washingtoni székhelyű Kongresszusi Könyvtár tanácsadó bizottsága, amely a döntést egy évtizeddel a montenegrói kérvény átnyújtása után hozta meg, gyakorlatilag nem illetékes abban, (csakúgy, mint bármely más szerv sem), hogy valamely nyelv nemzetközi elismerését hivatalossá tegye.

- Mely feltételek mellett ismerhetünk el egy nyelvet?

- Ez a kérdés összetettebb, mint ahogy a laikusoknak tűnhet, akik úgy képzelik, hogy pontosan tudni, mely nyelvek elismertek és melyek nem. Valamennyi nyelv, amely valaha is létezett, csakúgy, mint a ma létező hat-hétezer nyelv a világon, elismertek elsősorban azok részéről, akik beszélik és ez a legfontosabb elismerés. Emellett formálisan is el lehet ismerni úgy, hogy az állam hivatalosan regisztrálja, illetve a nyelvtudomány foglalkozik velük. Ezen felül az elismerés még magasabb szintre emelhető nyelvműveléssel és szabványosítással. Mégis, nem lehetséges megállapítani egy egyetemes és tartós rendszert, amely egyértelműen meghatározná mely nyelvek elismertek, és melyek nem. E helyzet viszonylagos és változékony voltának jó példája épp a szerbhorvát nyelv a saját adminisztratív utódjaival.

- Milyen volt az egykori Jugoszláviában használt nyelvek helyzete és egymás közötti viszonya?

- A szocialista Jugoszlávia nyelvpolitikája demokratikus elveken alapult és európai méretű tekintélyt élvezett. Alapvető követelménye a nemzetek és a nemzetiségek nyelveinek egyenrangúsága volt. Ez az egyenrangúság a gyakorlatban olyan mértekben valósult meg, ahogy már lehetett, tekintettel arra, hogy sok nyelvről volt szó és jelentősen eltért az azokat beszélők száma. Ezek alapján négy csoportról beszélhetünk. Az első csoportban volt a szerbhorvát, a szlovén és a macedón, amelyek a jugoszláv nemzetek nyelvei, a másodikban a magyar és az albán, mint a legnagyobb létszámú két kisebbség nyelvei, a harmadikban a török, a szlovák, a román, a bolgár, a ruszin, az olasz, a cseh és az ukrán, míg a negyedik csoportban a roma nyelv mint az etnikai csoport nyelve, amelyet nagy létszámú polgár beszéli, ám gyakorlatilag hivatalos státusz nélküli. A felsorolt felosztáson kívül maradt még mintegy tíz kisebbségi nemzeti nyelv.

A szerbhorvát nyelv (amely a háborúk után hivatalosan a szerb, a horvát, a bosnyák és a montenegrói nyelvre oszlott szét) nem volt kiváltságos helyzetben, csupán az elsőnek számított az egyenrangú nyelvek között, annak ellenére, hogy az 1981-es népszámlálás alapján a JSZSZK lakossága 73 százalékának volt anyanyelve, de sokan használták azok között is, akiknek nem volt anyanyelve. A még mindig viszonylag kedvező helyzete a kisebbségi nyelveknek Szerbiában és a többi utódállamokban inkább a pozitív jugoszláv hagyaték része, mint az új, megfelelő nyelvpolitika eredménye.

- Ma valamennyi jugoszláv utódállamnak van saját nyelve, amelyeket az országról neveztek el. Vajon a népek szüksége volt-e, hogy saját nyelve legyen? Mennyire fontos a nyelv egy nemzet identitástudatában?

Úgy gondolom, hogy túlságosan is elvont a népek szükségeiről beszélni, mert arról nem a népek döntenek, hanem azok kiváltságos képviselői, vagyis a politikai és a kulturális elitje. Nekik szabály szerint az felel meg, hogy saját nemzetállamuk legyen, amelynek fő szimbóluma a megbecsült nemzeti nyelv, amely szavatolja az azonosságtudatot, s ezért nem szabad senkivel sem megosztani. A nyelv, a nemzet és az állam „szentháromsága” a 18. századvégi európai kultúrtörténeti hagyomány alapja volt, habár a valós világban sosem létezett. Nem könnyű megmondani mi minden képezi egy nemzet identitását; a nyelv itt fontos tényező, de fogékony a változásokra, így - a népszerű nemzeti mítoszokkal ellentétben – nem kell dicsőíteni saját nyelvünk szerepét a nemzeti azonosságtudatunkban.

- Az amerikaiakat, az ausztrálokat, az új-zélandiakat nyilván nem zavarja, hogy azonos nyelven, angolul beszélnek?

- Igaza van – nem zavarja őket, sem a francia anyanyelvű belgákat, svájciakat és kanadaiakat, hogy francia nyelven beszélnek, vagy az ausztriaiakat és a német anyanyelvű svájciakat, hogy németül beszélnek. Nemhogy nem zavarja őket, hanem óriási többségük előnynek tekintik és büszkélkednek azzal (kivételt képezhetnek a nacionalizmussal terhelt egyének, gyakran értelmiségiek kisebb csoportja). De hát honnan akkor ez az óriási különbség a szerbhorvát nyelv esetéhez képest, amelynek beszélői között akkora ellenszenv alakult ki, hogy a közös nyelv elviselhetetlenné vált, így négy részre kellett osztaniuk, mindenkinek a saját nyelve elvének alapján? A dolog abban van, hogy a fent említett esetekben egyetlen nép sem – földrajzi, történelmi, kulturális vagy politikai okokból – érzi magát veszélyeztetve a más, ugyanazon nyelvű nemzetek részéről, ezért nem zavarja őket a nyelvi közösség sem, míg a mi esetünkben – szintén nyelven túli okok miatt, különösen a nemrég folytatott háborúk és a föderáció szétesése következtében – elterjedt a bizalmatlanság, a másoktól való félelem, ami a nyelvi és az állami elszakadást és önállósulást idézte elő.

- Feltételezem, hallott a romániai csángó magyarokról. Ők a magyar nyelv olyan változatát beszélik, amit az anyaországi magyarok nem értenek meg. Hogyan magyarázza ezt a jelenséget, amely nem az egyetlen példa arra, hogy a hivatalosan ugyanazt a nyelvet beszélők nem értik meg egymást?

- Ez a példa azt a jelenséget illusztrálja, amikor valamely közösség, valamilyen okokból levált az anyaországtól, más környezetbe került, ahol évszázadokig élt elszigetelve. Az a közösség általában az eredeti nyelvénél marad, őrzi az egykori közös nyelv eredeti tulajdonságait, amelyek viszont a hazában idővel megváltoznak a beszélők szükségeivel összhangban. Ily módon az enklávéban élő kis közösség nyelve archaikus dialektusává válik annak a nyelvnek, amelyet időközben az anyaországban standardizáltak, a lingvisztikai különbségek a két nyelv között egyre nagyobbak, és hosszabb idő elteltével az egymás közötti érthetőség elveszhet. Ez történt a romániai csángó magyarokkal is: továbbra is magyaroknak tekintik magukat, a tudomány számára a nyelvük a magyar dialektusa, de nagyrészt érthetetlen az anyaországiak számára. Hasonló példa a gradišćei horvátok helyzete Ausztriában, vagy a német nyelvjárást beszélőké Svájcban.

Tóth Elvira

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Egy szőke fiú. Olyan, mint a kortársai többsége, s mégis már egy ország ismeri a nevét. Balázs-Piri Soma tavaly a Duna Televízió Virtuózok című komolyzenei tehetségkutatójában tűnt fel zongorajátékával. A zsűrit és a közönséget egyaránt lenyűgözte, meg is nyerte kategóriájának versenyét. Azóta számos helyen...
2019. JANUÁR 24.
[ 22:30 ]
November 24-e és 28-a között rendezik meg Luxembourgban a Gasztronómiai Világbajnokságot (Culinary Word Cup 2018), amelyen az idén a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség jóvoltából Paskó Csaba kelebiai plébános is részt vehet szakácsként, hogy képviselje a Kárpát-medence magyarságát, illetve azon belül külön is a...
2018. NOVEMBER 22.
[ 18:24 ]
A Zentai Alkotóházban idén kilencedik alkalommal került megrendezésre a Nemzetközi Művészeti Műhely. A meghívott művészek a tavalyihoz hasonlóan most is egy gondolatébresztő motívum, a KéK témájára alkottak. A meghívottak között volt Siflis András is, aki bár nem rendszeres látogatója a vajdasági művésztelepeknek,...
2018. NOVEMBER 21.
[ 15:04 ]
Beolvasás folyamatban