A mostani jegyzet talán nem kissé meghökkentő címe montázs eredménye: az első két szót Koltai Tamás több mint tíz évvel ezelőtti kritikájának címéből kölcsönöztem, a harmadik szó pedig annak a szövegnek egyik legtöbbször elhangzó kifejezése, amiről Koltai kritikája íródott, s amely az idei Tanyaszínház műsorán szerepel. Nevezetesen: Tadeusz Słobodzianek kortárs lengyel író „hihetetlen históriá”-nak nevezett Ilja próféta című műve. A három szó így együtt azt lenne hivatott kifejezni, amiről a darab szól, a(z ön)hülyítést, illetve annak a tehetetlenségnek a beismerését, amely az adott helyzetre történő spontán emberi megnyilatkozásként megszámlálhatatlanul sokszor hangzik el a darabban.

Az Ilja próféta, mint a magát csak „színházi történetmesélő”-nek nevező Tadeusz Słobodzianek többi színpadi műve is, példabeszéd arról, ami a szerző szerint a szórakoztatás mellett a színház alapfeladata: olyan igazságokat mondani az emberről, melyek érzelmeket generálva a „gondolkodás kiprovokálása, a tudatépítés, a konfrontáció” elvének is eleget tesznek. Ezt Słobodzianek, ahogy művei magyar kiadásának utószavában áll, különféle mítoszváltozatok felhasználásával, ezek sajátos kifordításával, demitizálásával éri el, függetlenül attól, hogy a művek cselekményét a mítosz eredeti környezetében kelti életre, vagy hogy a legendaként élő történetet – mint az Ilja prófétában – nem rekonstruálja, hanem napjainkban is lejátszódhatóként dolgozza fel. Ily módon sajátos kettősség jön létre: a néző egyfelől azt érzi, hogy egy régi történetet lát, másfelől pedig nem szabadulhat attól, hogy a mese róla szól.

A valós történet az Ilja próféta esetében annyi, hogy a harmincas években valahol a szovjet–lengyel határszélen egy kis faluban elterjedt a hír, miszerint „Illés próféta visszatért a mennyekből, és a környéken telepedett le, hirdetve Krisztus második eljövetelét”. A földre szállt prófétát egy parasztemberben vélték inkarnálódni, akiről az a hír terjedt el, hogy csodákra képes. Hogy erről megbizonyosodjanak, elhatározták, hogy keresztre feszítik, majd elássák, vagy feltámad, vagy nem. Ezt a sztorit fejleszti drámává a lengyel író. Iljának, bármennyire is tiltakozik, hogy ő nem próféta, csak olyan ember, mint a többiek, háromszor kell bebizonyítania csodatevő képességét. A próbák bár elsőre úgy tűnik, sikerültek, végül is kiderül, a csoda két esetben, a vak látásának visszaadása és az alkoholista leszoktatása a piálásról, nem történt meg. A harmadik eset sikere – az ördög által megszállt nő megszabadítása a gonosztól – talányos, mivel a nő elmenekül. Nem véletlenül alakul így a történet, a nőnek az író ugyanis fontos szerepet szán: amikor most már megtisztultan visszatér, és Iljával kéz a kézben elvonul a sátorba, majd újra színre lépve együtt állnak szembe a „prófétát” bántalmazni érkező falusiakkal, ő lesz az, aki emberével a szeretet nevében nem a pokolba, hanem a mennybe küldeti a megtévedt falusiakat, akik ezt a „próféta-nem-prófétától” el is fogadják.

Mitől lesz a hihetetlen, de megtörtént eseten alapuló történet maivá?

Attól, hogy a teljes létbizonytalanságban élő szegények kiszolgáltatottságuk folytán – „Mér lett a világ / olyan szar, / hogy se élni, / se halni nem lehet? / Mér, baszki?!” – ma is csak, mint régen, a maguk kreálta hamis mesékben hihetnek. Ahogy a darabban elhangzik: „Az ember találta ki őket, emberek. / Hogy könnyebb legyen az élet, emberek…”. S ennek érdekében vagy önmagát áltatja, vagy behódol a hülyítésnek. Arra fölöttébb hajlamosak vagyunk, erre pedig naponta millió példa (sajtó, politika stb., stb.) csábít bennünket (legfrissebb honi példa: a színházigazgató-választás körüli hercehurca!).

Hogy találkozik-e a színpadi „valóság” a mindennapival, nem tudom, de remélem, hogy igen, mivel Nagypál Gábor rendezése azzal, hogy szándéka elsősorban a szöveg tiszteletben tartása, mindössze néhány színpadi poént alkalmaz, az előadás gondolatiságát kívánta kiemelni. S ebben több-kevesebb érdeme van a zömmel színészhallgatókból álló együttesnek. Van köztük, aki csak végszavaz, s van – szórólap híján a nevekkel adós maradok! –, aki színészként véteti magát észre. Az előadás három színészének (Crnkovity Gabriella, Hajdú Tamás és Pongó Gábor) szerepe elsősorban abban mutatkozik meg, hogy amikor a tempó lankadni látszik, ezt megemelik, s ezzel biztosítják a produkció zavartalan menetét.

Jó darabválasztás, korrekt, önhivalgástól mentes rendezés, kompakt színészi csapatteljesítmény jellemzi a Tanyaszínház idei előadását.

Az író szándékához hű igényes szórakoztatás.

Gerold László